Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kötél

2010.01.18
A kötél


Kellemes napsütésre ébredtek a város rogyadozó házai. Koszos utcák tekeredtek a roncsok köré, hogy mutatványukkal elkápráztassák a kancsalító ablakszemeket. Dülöngélő kémények füstje nyújtózkodott az ég felé, kiemelni készült a város megkínzott arcát emésztő szenvedé-séből. De a település erősen ragaszkodott szülőföldjéhez, mintha azt gondolná: itt ismerked-tem meg a világgal, itt etettem lakóimat, melengettem őket remegtető hidegben, árnyat adtam forró nyarakon, itt éltem kesergő embereket támogatva, itt kell elpusztulnom.
Háború vágtatott az elfelejtett béke nyomában. A gyermekek nevetését, sziréna sikítása váltot-ta fel, szerelmes vallomások helyett puskák ropogása visszhangzott, öreg nénikék totyogását katonák zakatoló menetelése zavarta el, és a város hirtelen megvénült. Minden este szobákba bújt a félelem, de reggelenként elő kellett jönnie kétes biztonságot nyújtó rejtekéből, hogy legalább élelmet szerezzen. Bármennyire is gyötörte az élet, lélegezni akart, beszívni a ro-moktól poros levegőt, készülni a homályosan elképzelt jövőre. A város testét erőszak tiporta, de a döngető csizmák közt is megérezte szülötteinek botladozó lépteit, rettegését, hallotta jaj-gatásukat, figyelte a száraz kenyérért sorban állók tolakodását, veszekedését.
- Miért furakodsz elém te kis toprongy? - kiáltott mérgesen egy rongyokba bugyolált asszony.
- Anyukám azt mondta, siessek, mert ideges lesz, ha későn megyek haza - válaszolt egy szőke copfos kislány.
- Ne feleselj! Akkor miért nem jött ő?
- Mert beteg, és alig bír felkelni az ágyból.
- Hát az apád?
- Neki sok a dolga. Tessék engem előbbre engedni! - kérlelte megnyújtva a mondat végét.
- Inkább te végeznéd el az otthoni munkákat, és ő járna el hazulról!
- Máskor ő jön, de ma ...
- Na elég! Maradj csak a helyeden! Itt mindenki siet. A te lábad még fiatal, kibírja, ha egy kicsit később kerül rád a sor. És fejezd be a magyarázkodást! - intette le parancsolóan az asz-szony.
A kislány károgó civakodások közt tett olykor egy-egy lépést. Lökdösték és ő is lökdösött.
Apró termetű volt, de arcára már kimerészkedett a 10-12 évesek bontakozó bölcsessége. Fe-kete szemei kíváncsian tekintettek ki a sorból, figyelte, mennyit haladt előre.
A közelből gyereksírás hangzott fel. Irányt kutatva hátranézett. Nehezen vette észre az éles sipítás tulajdonosát.
- Kéjek kenyejet! - követelőzött egy sovány, apróság.
- Mindjárt ehetsz! - utasította rendre ingerülten az anyja.
- Szegényke - gondolta a kislány - talán nem reggelizett, és most nagyon éhes. A néninek is nehéz lehet tartania őt, ha így ugrándozik az ölében.
- Néni! Tessék idejönni a helyemre! - kiáltott hátra, s az asszony meglepődve tétovázott.
- No, nézd csak, az előbb még milyen sürgős volt neki - hallotta a sor elejéről, de nem törő-dött vele.
- Tessék csak jönni! - ismétlődött a bíztatás, mire az asszony bizonytalanul elindult.
- Igazán nagyon aranyos vagy. Köszönöm szépen. Látod, ez a rosszaság nem hagy békén, olyan éhes. Most legalább hamarabb ehet.
A kislány vidám lett. Már nem bánta, hogy a helycserével hosszabb lett előtte a sor.
"Mama biztos nem szid meg, ha elmesélem neki, mi történt, hiszen jót tettem egy kisbabával, aki majdnem olyan, mint az én babám, szőke és fürtös". Takarítás után felvarrom a kezét és a mosogatóvízben kiöblítem a ruháját".
Az elnyűtt rongybaba volt az egyetlen tulajdona. Úgy érezte, elválaszthatatlanul hozzá tarto-zik.
Sosem engedték, hogy magával vigye, ezért akárhányszor elment hazulról, olyan sejtelmekkel tért vissza, mintha a baba már nem várná. Gyökere volt ennek a félelemnek, magját anyja ültette belé.
- Ekkora lány, és még babázik!
- Eredj söpörni, ne azt a rongyot forgasd a kezedben!
- Ma-holnap férjhez mész, meddig akarsz játszani?
- A te korodban én már régen szolgáltam!
- Ha nem teregetsz azonnal, kivágom azt a babát, meglátod!
Ki is dobta, már kétszer. Egyszer a szemétdombon talált rá a kislány, másodszor sokkal ször-nyűbb helyen, a tűzhely alá tolt égetnivalók között.
Váratlanul elnyesték az éles követelőzést, s a szurtos gyerekkéz kenyérhéjat majszolt. A kis-lány boldog volt. Alig vette észre, hogy nem sokkal később a tömeg zsörtölődve oszolni kez-dett. A kenyér elfogyott. A tágra nyílt szemek köré dermedt döbbenet ült.
- Szegény mama, nem ehet kenyeret - suttogta és hirtelen futni kezdett a kicsinyét cipelő asz-szony után.
- Néni! Néni! - kiáltozott torkaszakadtából - csak egy karéjt tessék adni a kenyérből! Csak az anyukámnak! Néni!
De a tömegbe rejtett anya eltűnt. A kislány szemét könnyek lepték el, és arra gondolt, hol ke-resse babáját, ha otthon büntetésből ismét eldugják.
Egy ideig megrökönyödve állt, nehezen szánta rá magát az indulásra. Lassan kezdett lépkedni. Azon töprengett, milyen hihető mesével igazolja eredménytelen megérkezését. Csak akkor beszélhetne előzékenységéről, ha kenyeret tartana kezében, de így őszinteségét verés követné. Szomorúan és kényelmesen ballagott, hogy minél távolabbra halassza az elképzelt következ-ményeket. Bámészkodva kavicsokat rugdosott.
Elhaladt valamilyen műhely mellett, s mert a nyitott ajtó érdekes képet tárt föl, visszafordulva benézett. Figyelte a sarokban lobogó tüzet, az izzadó és termetes férfiak munkáját. Nehéz vasdarabokat emeltek, és fásult beszélgetéssel tarkították görcsös szorgoskodásukat.
A kislány a járkálók taszigálása ellenére ámulva torlaszolta a kijáratot.
– Mit ácsorogsz az ajtóban? – mordult rá egy tagbaszakadt férfi. Az erélyes felszólításra ösz-szerezzent, felnézett az izmos óriásra, de nem moccant.
– Nem hallottad mit kérdeztem? Na gyere csak ide, mindjárt bedoblak a tűzbe, hogy ne legyél útban senkinek – szólt fenyegetően, és nevetett. Ijesztgetése nem ért célt. A kislány elég ér-telmes volt ahhoz, hogy az ugratásokat a valós veszélyektől megkülönböztesse. A gúnyos arckifejezéstől és hahotázástól azonban visszahőkölt. Némán hátat fordított, s az utcán felej-tett aggodalmával továbbment. Kényszersétáját egyre hosszabbra ütemezte. Elgondolkodva nézelődött, amikor egy törmelékkupacnál vézna kismacskát fedezett fel. Sajnálkozva közele-dett az apró állathoz, de az riadtan elugrott.
- Cic… cicuska, ne félj… ccc… gyere hazaviszlek – hívogatta a nyeszlett jószágot. Hosszan hajkurászta, becézgette, hol édesgetve csalogatta, hol bosszúsan kapkodott utána. Képzeletben anyját idézte fel, aki sokat mérgelődött a kredencbe is bemerészkedő egerek miatt. – Kenyérre nagyobb szükség lenne, mint cicára – jegyezte meg végül, és visszatért saját útjára. Valami-lyen kárpótláson járt az esze, amivel enyhíthetné szülei haragját.
Az újabb verés felé bandukolva belesett az udvarokba, és egyszer csak… Megvan a kárpótlás! Ez az, ami otthon nagyon kell.
Az egyik ház udvarán vastag kötéltekercset látott meg. Ilyet keresett apja a múlt héten, még a szomszédokat is bejárta, hogy kölcsön kérjen. Senkitől se kapott megfelelőt. Vajon mire akar-ta felhasználni? Fontos lehetett, mert gyakran emlegette.
Bármi is történjen, ezt a kötelet megszerzi. Hiába kérné, nem adnák neki önként. Az ember-nek a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokra is szükségük van. Ez akkor fogalmazódott meg benne, amikor apja néhány tégla miatt összeveszett valakivel. A kötelet tehát el kell lopnia. Csak ne járkálnának annyian a környéken! Bármeddig is muszáj várnia, elcseni. A leleplezés-től való félelem se űzheti el szándékát.
Letelepedett egy romhalmaz közelében, s az udvart szemmel tartva játszást színlelt. Guggolva motoszkált a földön. A legkisebb veszélyt kínáló alkalomra várt.
Rég elmúlt a reggel, amikor kenyérért küldték. A nap már magasra nyújtózkodott. A korai rövid utat kilométeresre húzta a félelem és a várakozás.
Az udvar csak nem akart elnéptelenedni. Mintha gyanította volna, hogy idegen lábak szeret-nének hátára lopakodni.
Egy katonákkal zsúfolt teherautó masírozta végig az utcát. Hosszan nézett utána, és bátyjára gondolt. Keserű emlékként őrzi a búcsúzás napját. Akkor az egyszer látta apját sírni. Azóta, ha bátorságáról, hősiességéről esik szó, büszkeség tölti el. Ritkán érkezik hír a család hőséről, de érzi, hogy él, nem lőtték agyon, ahogy anyja oly gyakran állítja. Nem halhat meg az, akit vakon, szívből szeret. A nyolc év korkülönbség ellenére mindig, mindenhová együtt mentek. Cselekedeteiben példát látott. Egyszemélyben apját, testvérét, sőt anyját, igazi anyját látta benne. Emlékezetében fürdeti, öltözteti, mesél neki. A babát is tőle kapta. Sárosan hozta, azt mondta, árokban találta. Lesikálta, és most ez a baba hordozza bátyja iránti szeretetét.
Sikítva hasította végig a napfényt a légi veszélyt jelző sziréna. Fenyegetéseket szórva vonyí-tott, s az emberek rémülten rohantak a pincékbe. A kislány is tudta, mit kell tennie, de lába földbe gyökerezett. Az udvarra bámult, amely pillanatok alatt kiürült.
„Most kell ellopni a kötelet” – futott át az agyán, s máris a tekercsnél termett. Nehéz volt, de két kézzel erősen megmarkolva fölemelte, és száguldott vissza az utcára. Megfagyott a vér az ereiben, amikor észrevétlen karon ragadták. Felvillant benne, hogy rajtakapták, de mégsem…
- Mit csinálsz itt? - förmedt rá egy aszott arcú férfi, s már húzta is magával.
A következő percben emberek gyűrűje vette körül egy dohos óvóhelyen. Kintről rémületes csattanások hallatszottak, és dübörgésüktől zengett a fal. De a kötél megvolt. Végre nyugod-tan mehet haza. Lelkiismeretfurdalás nélkül szorongatta szerzeményét, hitt annak szidalmat csökkentő erejében.
A félelem a szabadból a sötét pincébe húzódott. Mindenkit megkörnyékezett, csak a kislányt kerülte ki. Arca kisimult.
Bár megértette a körülötte táncoló háború rémtetteit, szívében még nem élte át, milyen érzés, ha elragad valakit. Az emberekből suttogó érzéstől mindig szorongani kezdett. Remegve élte át a kritikus perceket, riadalma azonban pillanatok alatt lelohadt, s folytatta keservekkel meg-szokott hétköznapjait.
Valaki őrjöngve felzokogott. Fürkészte a könnyáradat forrását. Valahonnan a sarokból jött. Mire rátalált volna, lefújták a riadót. Az emberek kissé megkönnyebbülten igyekeztek kifelé, túlélő dolgaikra.
Összefércelt fényfátyol köszöntötte a kócos copfokat. A kötéltekercs széles, kacskaringós sávot rajzolt szaporán a földre. Új tulajdonosának még eszébe jutott, hogy az elmaradt kenyér helyett valamilyen ennivalót is jó lett volna keríteni, de mire gondolatai végére ért, egyre gyorsuló lépteire ajtó nyikorgása tett pontot.
- Hol voltál? - fogadta apja robbanó kitöréssel.
- Nem kaptam kenyeret, de hoztam kötelet - jött az ijedt válasz.
- Azt kérdeztem, hol voltál ilyen sokáig? - ismétlődött erélyesebben a felelősségre vonó kér-dés.
- ...
- Nem hallottad, mit kérdeztem?!
- Szereztem kötelet édesapámnak.
- Kötelet?! Majd adok én neked kötelet! – ordította, és lendült az ökle a lány felé - Nesze ne-ked kötél! Miért küldtünk reggel? Kötélért vagy kenyérért? Hol a kenyér?
- Nekem már nem jutott - zokogta a kislány -, de hoztam édesapámnak kötelet.
- Hagyd már abba! Ne feleselj! Kiverem én belőled ezt a kötelet! Vagy talán kenyér helyett akarod megenni? Anyád betegen fekszik és te csavarogsz?! Nincs elég bajunk, még idegesí-tesz is bennünket?! Ezt kellett megérnem, hogy ilyen kölyköm legyen!
- De édesapám, én jót akartam.
- Fogod be a szád? Miféle jóakarat az, ha valaki ijesztgeti a szüleit? El se tudtuk képzelni, mi történhetett veled!
Az apa szemei kimeredtek, és ahol érte, dühösen ütni kezdte a gyönge testet. Felgyűlt aggo-dalma, mint a vihar, mennydörgött, arcán izzott az indulat.
Ne bántson édesapám, máskor hamar hazajövök, megígérem. Bocsánatot kérek!
Könyörgése nem lágyította meg apját. Eres kezek cibálták vékony hajfonatát, tépték foltozott ruháját.
- Jaj, ne üsd már annyira! Nem látod, az orra vére is megeredt - vánszorgott ki recsegő ágyá-ból az anya.
- Nem érdekel! Majd megtanítom én a rendre! Engem többé nem fog kiborítani, azt garantá-lom! Te nem voltál ideges? Már elfelejtetted? Mást se hallottam tőled, csak hogy hol lehet ilyen sokáig, és biztosan baj érte.
Az anya védelmezni próbálta gyermekét, de az apa ellökte.
Miután kitombolta mérgét a haragos indulat, a csukladozva síró kislányt belökte egy sarokba. Alig mert megmozdulni. Amikor apja hátat fordított neki, magához rántotta közelben leejtett babáját.
- Nem hallgatsz el azonnal?! - dörrent még egyszer a vihar vége, s a zokogás rázkódó vívó-dásba borult.
Sokáig gubbasztott nyöszörögve a sarokban.
- Nem lesz még elég?! - mordult újra apja, és ekkor ismét felvijjogott a sziréna.
- Nahát, ilyen rövid idő alatt már másodszor! Gyorsan menjünk innen! - sürgette az anya.
- Nem! Itt maradunk! Ez jó lecke lesz neki!
- Megőrültél? Tudod, mit csinálsz?!
- Te mehetsz! Mi ketten maradunk!
- Ne bolondozz! - üvöltött az asszony, és vitte volna magával babáját szorító gyermekét, de tomboló férje lefogta.
A kislány most igazán félt. Harapta a rongyemberke ép kezét, és elmosódva megjelent előtte bátyja alakja.
- Egész délelőtt izgultunk miatta, és a kisasszony csellengett! Most csak tudja meg, milyen is az, ha aggódunk miatta! Kötelet hozott kenyér helyett! Lopta valahol! Hát erre tanítottam én?! Holnap visszaviszed oda, ahonnan hoztad! Megértetted?! Nem fér a fejembe. Maradj csönd-ben asszony! Mit nyavalyogsz a fülembe?! Azt mondtam, itt maradunk, mese nincs! Majd adok én neki köte...

Nagyanyó fehér haját mindig fekete kendő fedi. Ha a régi időkről beszél, a szemei csillognak. Akkor is mosolyog, amikor újra és újra, immár ki tudja, hányadszor kezd bele a szobája sar-kában koszosan tekergő kötél múltat idéző történetébe. Nagyanyó a fájdalmát évtizedek óta mosoly mögé rejti.
- Ha az élet dudvái közt virágot keresel, képzeletben változz pillangóvá, és meglátod, nyom-ban ezer színes szirom tárja ki karját feléd, hogy megpihenj rajtuk - mondja nagyanyó, akinek arca csak ilyenkor válik réveteggé, mintha a lelke mélyén egy-egy megkövesedett perc örök-ségét hordozná.


Betűk, szavak, mondatok
(Aposztrof Kiadó)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.