Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok egy életúton

2010.01.18


 Gondolatok egy életúton


„Ó, az ember nem csillag, hogy felfedezésével és besorolásával dicsőséget szerezzen, Többnyire csak hívatlan vendég, aki megtámadja a békés és mit sem sejtő emberiséget, s kilenchónapnyi tisztítótűz után belopakodik a világba.”
Martin Andersen Nexő

4 évesen

Doktor bácsi, nincs hangom. Miért vágtad el a nyakamat? Mit csinálsz velem? Amikor a fehér ruhás bácsik idehoztak, még tudtam beszélni. De most hiába erőlködöm. Félek. Nézz a szemembe, mennyire sírok! Ne bánts tovább! Gyógyíts meg! És oltsd el azt az erős lámpát, ami a szemembe világít!
Olyan jó, amikor a hintaágy felemeli a fejemet. Látom az egész szobát. Akkora, mint a mi házunk és sok ágy van benne. Kár, hogy minden fehér. Otthon barna a szekrény és az ágy, mintás a dunna meg a párna. A nővérkék és a doktor bácsik miért nem szeretik a virágos takarót?
Szeretem a napsugarat. Rávilágít a fejemre és jó hunyorítóst játszani. Ilyenkor sose poros. Csak ha a levegőben látszik. Olyan, mint egy átlátszó szalag. Ha valaki kifényesítené, biztos aranysugár lenne belőle. Lehet, hogy az égből aranysugár érkezik, csak a rossz emberek bepiszkítják. Mindig akkor a legporosabb, amikor a szőke nővérke ágyneműt cserél. Ha beszélni tudnék, megmondanám neki, ne rázza úgy a takarót.
Süss fel nap, hadd lássalak! Látom, sok a felhő és mindegyik lefelé csúszik. Miért ereszkedik lefelé az ég? Akik ott laknak a messzeségben biztosan elérik. Most hozzájuk úsznak a felhők. Milyen kár, hogy nem vettem ezt észre, amikor járni tudtam. Elmehettem volna megnézni.

5-6 évesen

Jó és rossz itthon lenni. Velem van anya, meg apa, ez jó. De rossz ezen az ágyon feküdni. Nem örülök, ha anyuka fölrázza a szalmazsákot, mert puha. Nehezen csúsztatom a kezemet rajta. A legyek is folyton rám szállnak. Anya zavarja őket, de visszajönnek. Félek a legyektől, és félek az éjszakától. Apa lámpát szerelt fölém, egész éjjel világít. Nem szeretem az éjszakát azért se, mert sokszor megfájdul a lábam, és szólnom kell, hogy igazítsák meg. Nem értem, miért alszik mindenki. Miért nem vigyáz valaki a házra meg azokra, akik alszanak? A kórházban ébren volt egy nővér, az ajtó fölött lámpa égett, és sose volt félelmetes csönd.

7-8 évesen

Kati néni szokott tornáztatni. Azt mondta, hamarosan szaladni fogok. Mekkora csoda lenne, ha lábra állnék, és egyedül mennék iskolába! Már minden betűt ismerek, pedig még kilencet nem tanultunk.

9-10 évesen

Vége a nyárnak, amit otthon tölthettem, kezdődik az iskola. Vajon most melyik kórházba kerülök? Milyenek lesznek a szobatársak, a nővérek, s a tanárok? Úgy szeretnék tanulni, mint az egészséges gyerekek. Hátha úgy is lesz. Talán holnap vagy holnapután egészségesen kelek fel. Bámulni fog a világ, és elfelejtek minden rosszat.
Csönd van. A fáradt zajok eltompulnak. Ha madárrá változnék, messzire szállnék, és sose jönnék vissza, se ide, se haza. Isten kertjébe repülnék, ott biztos rengeteg a virág és mindig süt a nap. Ugye, igaz, hogy létezel? Ha igen, jelenj meg most előttem!

12-13 évesen

Megint gombóc van bennem. Hatalmas és puha. Ráharapnék, de semmi sincs a számban. Úgy helyezkedik el a testemben, hogy én is beleférek. Ő énbennem van, én őbenne.
Borzalmasak az emberek. Annyira megbámulnak, hogy legszívesebben örökre elsüllyednék. Mintha egy csodabogár lennék. Mit néznek rajtam annyira? Nekem is két kezem és két lábam van. Csak éppen nem tudok fölállni. De ha ülök, én is olyan vagyok, mint a többi gyerek. Vagy mégsem?
Néha azt hiszem, hogy az akaraterőmmel van baj. Ha megfeszíteném az izmaimat, lábra állnék biztosan. Megfeszítem… és… semmi… vagyis… leestem a székről.
Szeretek újságot nézegetni. Az egyikben kórházi képeket láttam. Ha megnövök, orvos leszek, és mindenkit meggyógyítok. Nem hiszem el, hogy sose fogok járni.

15-17 évesen

Amíg második otthonomat a kórház jelentette, boldog voltam, amikor nyár elején hazamentem. Amióta intézetben élek, szomorú vagyok. „A gondolkodásnak van célja, az álmodozásnak nincs.” Victor Hugo nem jól tudja. Az álmodozás célja a gondolkodásra való tanítás. Ha gyermekkoromban nem álmodoztam volna mondjuk Isten csodálatos, örök virágokkal büszkélkedő kertjéről, miféle gondolataim lennének most az életről?
Akad-e még valaki, akinek annyit köszönhetek, amennyit neked? Fogok-e még valakit napról-napra úgy várni, ahogyan most téged? Mi vonz közénk az intézetbe? A sokféle szórakozás helyett miért minket választasz? Örülünk neked, felvidítasz bennünket. Jó beszélgetni veled. A kinti élet morzsáit hozod közénk. A legkedvesebb barátnőm vagy és félek, hogy szétválik az utunk. Találkozom-e még olyan emberrel, aki moziba és színházba visz, aki csak velem tapsol végig egy beat koncertet? Azt mondtad, érek annyit, mint te, s a jövő hatalmas kérdőjel. Talán rám szerencse vár, te elszürkülsz. Biztattál, de nekem már van kialakult véleményem. Ha befejezem a tanulást, semmivé válok.
Van értelme a tanulásnak? Mit érek vele? Hová jutok általa? Jobban megismerem magamat. Nemcsak a felszínt – arcomat, hajamat, ruhámat – veszem észre, előtűnik az is, ami a tükör mögött láthatatlan. Amit egy kisgyerek kíváncsian keresgél. Én már megtaláltam ezt a valamit. Ijesztő. Kíméletlen karikatúra egy poros napsugárba kapaszkodó jellemről. Csodára váló torzszülött. Vibráló holdfény. Ezt látom a tükrön át. Fontos ezt tudnom? Kell éreznem, hogy az értékszint alatt élek? Miért legyek tisztában magammal? Mire jó, ha öntudatosulok? Ha rájövök, hogy csak a létra alsó fokán tépelődöm? Nő a távolság a világ és énköztem. Kinek és mire jó ez?
Iszonyodom mindentől, mégis kapaszkodom mindenbe. Nem akarok kimenni a társalgóba. Egyedül vagyok a lemezjátszó köré gyűlt fiúk és lányok között. Valami hiányzik.
És itt a gombóc megint.
Mindjárt becsöngetnek a tanulószobára, gyerünk elbújni a vécébe. Aztán visszalopakodtam a hálóba, és ott tanulok. A tanulószobában folyton elkalandozik a figyelmem. A két üvegfalon át gyönyörű hegyeket látok. Napnyugtakor a legvarázslatosabbak. Nézem és ámulok. Kizárom a tudatomból a jelent, a civilizációt és képzeletben már ott is vagyok a hegyek között. Őskor. Rajtam kívül nincs ember a földön. Nyugodt világ. A csönd is alszik. Sivár, de csodálatos táj. Az ember, aki az első fát kivágja, valamikor a távoli jövőben jelenik majd meg.

18-19 évesen
 
Kénytelen voltam azt hazudni, hogy csak teljes csendben tudok felkészülni az érettségire. Elhitték. Az embereknek kedvesebb gyermeke a hazugság, mint az igazság. Beengedtek egy üres szobába. Lakatlan sziget. Ez a rejtekhelyem.
Érettségi. De jó, hogy sikerült! A tanár nagy szemekkel nézett, és ezt mondta: Ezen az úton kell járnod! Tanárnő, hát nem érti? Az útnak vége! Talán sötét volt, hogy nem látott meg? A lámpagyújtogató az utolsó percben érkezett? Továbbhaladni. Hogyan? Nekem ehhez nincs erőm. Nem kaptam az élettől. Példaképek. Erő nélkül nem lehet követni őket. Erőtlenül és egyedül. Ez a teljes gyöngeség. Hol van a segítség? Már nincs segítség! Csak egy kis tévedés. A lámpagyújtogató nem most érkezett. Most ment el! Elsötétült az utca. Ez volt az utolsó perc. És a valóság folytatódik. Megint tanulok. Magamtól magamnak.
Elzártság. Ez az otthonom, nem a ház, ahol lakom. Testem mögött bezáródhat az ajtó, az ablak, gondolataim átlépik a házakat, és határok nélkül, szabadon vágtathatnak a jóság, a szépség, a gyűlölet, a harag, a lágyság, a kemény harcok útjain.
Gombóc.

21-23 évesen

Minden fekete foltot, amely átölel borítékba zárok. Súlyos nappalok, holdas éjszakák, álmok és tervek, mindnyájan levélpapírra kerültök, és útnak indultok, hogy a homályos messzeségből facsarjátok ki számomra a biztatást. A válaszok nem keltenek reményt, de arra jók, hogy a fordulatok látszatát magukból kivessék. Örülök minden levélnek, és annak, hogy még van kinek írnom. A világ egy hatalmas űr. Két részre oszlok. Középen áttetsző függöny feszül. A függöny a fényt és a sötétséget választja ketté. Én az űr sötét részében lebegek. Egyedül vagyok. Átlátok a szikrázó oldalra, de engem egy vékony fénysugár sem érint. Nincs éjfél, nincs dél. A tegnapelőtt olyan, mint a holnapután. Egyszer majd szétoszlik a függöny, és a sötétség legyőzi a napfényt. Hatalma alá kerül az egész űr. Pont vagyok. Keringek a végtelen semmiben.
A kertünkben színes virágok nyílnak, s egy új élet csodája tekint rám. A születés virágzásának hódolok, és hódol az egész család. Az első unoka a családban. Vajon milyen küldetéssel indul útnak a túloldalról? Milyen gondolatokkal és milyen kimondott szavakkal fog az élet színterén szerepelni? Legyen szép a szerep! Játsszál új dalt és új harmóniát! Figyelj az árnyakra is, ne csak a fényre! A fényt csak addig engedd magadhoz, amíg meríteni tudsz belőle, aztán szórd szét, és ne engedd, hogy a zöld kifakuljon és elhervadjanak a virágok!

24-26 évesen

Az írás ad erőt és dallamot a hétköznapoknak, az önti ritmusba. Már nincsenek bensőséges levelezgetések, csak öncélú írogatások. Így is jó. Tévedésem vígjátéka két levelet küldtem a postára. Az egyikben egy kérvényt gyógyászati segédeszközökre, a másikban néhány írásomat egy irodalmi pályázatra. A válaszokból jöttem rá, hogy fordítva címeztem meg a borítékokat. Nagyon mókás. Szeretném, ha minél több humoros dolog történne velem. Ilyenkor még a ködön is átsüt a nap. Emelkedni szeretnék. Zuhanok. A mélységnek nincsen talaja.
Lehet, hogy sose fogom kinőni az iskolát. Üresek a napok, tanulás nélkül. Megpróbálok nyelvet tanulni, hátha lesz majd értelme. Meleg, fűtött szoba, félhomály, tankönyv az asztalon. „How are you? I’m very well.”
Mintha már nem zötyögne az út annyira, mint az előbb. Örülök, hogy találkoztunk. Mellettem mentél el, és rám köszöntél. Meglepődtem. Megismertél! Annyi év után… Teveled gyermekkorom egyik nyara köszöntött rám. Az a díszes gyermekkor! A maga ágyfehérségével, otthonvágyával, reményvilágával, zeneláncával. Valahogy minden elveszett. Már csak az üzenetét érzem. Az érzéseket nem tiporja el az idő. Az idő. Ami olyan könyörtelenül megváltoztat mindent. A mindenben a lényünket, a látásunkat. Megváltozunk. Felismerlek. És a tolókocsi kereke alatt kisimultak a göröngyök.

27-28 évesen

Hidegek a nappalok télen és nyáron is. Az ember csak néz és vár. Várja a váratlan meglepetést. A sárgát, a pirosat, a kéket, a zöldet. A színeket. Újakat, mert a régiek megkoptak, elhervadtak. A szürkeség súlyosan ereszkedik egyre lejjebb és lejjebb. Sűrűsödik és csöndesen átlibben feketébe. Mély ez a sötétség. Kellenek a sárgák, lilák, a fehérek, a hófehérek. Nagyon kellenének a derűs nappalok, a virágszirmos órák, a pillangószárnyú percek. Várni a meglepetésre. A színes nappalokra télen is, nyáron is. A várakozás koronája a beteljesülés. S a beteljesedés az, amiért érdemes élni.
Fényesen világít a kerek hold a néma éjszakában. Lassan úszik az égen, s én szemmel kísérem egészen az ablak széléig. Világával ránevet a földre, mintha incselkedve mondaná: „Túlélek minden halandót, nekem hosszabb életidő jutott osztályrészül, mint bárkinek ott lenn az eldurvult erkölcsi törvények között.” Ijesztő irónia az éles, sárga fényben. Hamis dicsekvés. Élettelen élet. Hányan tekintettek fel rá, amióta világ a világ. Minden egyes lény, állat és ember. És mindenkit túlélt. Létezése a teljes egészben mégis személytelen. Csak érzéseket tud fakasztani, saját érzelmei nincsenek. Hideg anyaghalmazként úszik az égbolton évmilliók óta, és nesztelenül szeli át az ablakomat.
Ezek a zölden nyújtózó füvek, a színes virágok, a hegyek, a hatalmas égbolt, vajon miről mesélnek? Mit mond a kavics a földön és a fáról lehullott dió? Mit üzen a világról a széltől sodródó levél és a szállongó pihe? Évezredek vonulatát sejteti, és egyszerre zenél a mulandóságról meg az örökkévalóságról. Szeretném magamba szívni, átkarolni őket. Sose találkoztam még velük ilyen közelről. Ablakomon nem tekintettek be, csak a vén almafa. Vártak rám, itt kinn a szabadban. A szabadság hírnökei ők, s én eljöttem az ő szabadságukba. A tolókocsim kerekei nyögtek és nyekeregtek. Alig engedték, hogy felkapaszkodjunk a hegyoldalba. Ott leültünk, és sokáig beszélgettünk. A falu a lábunk előtt hevert, legyőztük. Belesimultunk a tájba, részévé lettünk a mindenségnek.

29 évesen

A falak táncot járnak körülöttem. Én a kör közepén állok. Nézem az ablakon át az almafát, mindig meg-megújul. Kusza ágai behálózzák a kilátást, napfényben a bútorokra bizonytalan vonalakat festenek. Az idő múlik, a vonalak nem változnak. Nem változnak a falak sem, csak keringenek körbe-körbe és zsugorodnak. Szorításuk kínoz. Szeretnék a faágak ívén kisurranni a körből, azután kiszállni az ablakon, messze a nyújtózó zöld füvek, a színes virágok közé, a lepedő-ég alá, és belekiáltani a messzeségbe, hogy hangomat visszaverje a hegyoldal. Saját táncomat akarom járni. Nem megalkudva a hétköznapok egyhangúságával, hanem szabadon, ünnepien, hozzásimulva az almafa jövőbe mutató, reményt keltő újjáéledéséhez.
Ha rajtam állna, üvegből építenék házakat. Átlátszóak lennének a falak, a háztetők. Nem rejtenék el az egyetlen és lemásolhatatlan csodát a világban, a sokarcú természetet. Mindig feltekinthetnék a bárányfelhőkre, a csordogáló esőre. Ha énrajtam múlna, üvegházban laknék, és visszaköszönnék az utcán siető embereknek, akikhez most semmi közöm sincsen.

30 évesen

A reggel ijesztően sötét és hideg. Az asztalról egy gyenge lámpa világa feszíti óriásivá a falra simult árnyakat. A kályha most kezdte küzdelmét a hideggel. Szorosan mellé húzódom, és várom az első győzelmes perceket. Az égi fények lassan bontakoznak ki a sötétben. Hull a hó. Sűrű függönyt ereszt az ablakra. Nagy a csend. Kint is meg bennem is. A tenni akarás nem vezérel. Nincs miért és nincs kiért. Ketyeg az óra a konyhában. Az idő múlása nem ösztönöz.

32 évesen

Mintha a mai napon az élet könyve nyílt volna meg előttem. A reggel úgy indult, mint máskor. Kisütött a nap, hozta a tavasz üzenetét. A szárítókötélre kimosott ruhák kerültek, libegtek a gyenge szélben. A megújulás ígérete túlhaladta önmagát.
Váratlanul betessékelt benneteket a világomba. A találkozás jó volt, de rövid. Régen beszélgettünk utoljára. Azóta kérdések özöne hullott elénk, választ keresve. Amit mondtatok új volt és titokzatos. Az élet csak állomás, csak kiút egy tehetetlen és frázisokkal túlharsogott világból. A minősége adja meg a célját. Meg kell tanulni a fogható dolgokon túllátni. A siker a győzelem. A győzelemben elsimul a félelem, az aggódás és a nehézségek. Az erő kívülről adatik. Átjárja a testet és a lelket, ahogyan a víz fehérre mossa a parti sziklákat. Titokzatos és új. Olyan, mint a mai nap. Az ismeretek kezdőbetűje.

33 évesen

Vendég vagyok egy különös világban, új értékek között. Minden más, mint amit eddig tapasztaltam. Az emberek kicsit merevek és szabályfaragók, de hősök, mert túllépik a jellegtelen témákat, és a lét nagy kérdéseivel próbálnak szinkronban maradni. Szeretek itt lenni, de vendégségem csak addig szólhat, amíg a reggeli felkelésnél és az esti lefekvésnél van segítségem.
Eltelt a tél, és a segítség elhagyott. A nyár vidám, de sietős.
Új ruhába öltöztek az esztendők. Társak, barátok, új keretek között. Ma tavaszi zápor öntözte a délutánt. Amikor véget ért, az eget széles szivárvány kerekítette le. Úgy ívelt át az oszló felhők között, mintha ígéreteit szórná szét. Légy, aminek lenned kell, s én azzá leszek, amivé válnod kell. Megpróbáltam. Nevetés, derű, szeretet. De a fonalat valahol valahogy elveszítettem. Nem lettem az, amivé lennem kellett volna, és nem váltam azzá, amivé válhattam volna. Győzelem és elbukás – ez a rend. S közben kérdések sorakoznak egymás után. Miért, meddig, mi célból? Folytonos keresés. Nem a szenvedés az, amit határok közé zárva meg kell élnünk, hanem az állandó keresés.
A halál szele csúnyán megcsapott. Búcsúznunk kell. Mit is mondjak? Köszönöm az életet, vagy inkább mégse kellett volna? A temetés hosszú és hihetetlen. Ő érzett, gondolkodott és életet adott. Küzdött és megadta magát. Szigorából életfájdalom szólt, és fájdalmából kemény szigort kovácsolt. Most megalkudott a lét örök rendjével, és tehetetlenül közli békéjét, amire nincsen magyarázat. Miért? Miért ez a hang és miért ez a némaság?
Emlékektől visszhangzik az este: az első benyomások, barátságok, a virágok hatalma ott kinn a mezőn, a madarak kergetőzése, amit a kórházak ablaka foglal keretbe, a felhők kavargása, az ég és a föld egybefonódása, a vörös naplementék látványa, mind-mind mesét mond a múltról, amely valahol elveszett és megfoghatatlanná vált. A hátizsák dagad és nem könnyíthető. A ránk kötözött súlyokat senki más nem érintheti. A szavaknak nincs hatalmuk. A kezek nem érintkeznek egymással. Nincs összekapcsolódás. Az ember attól ember, hogy képességet kapott a segítségnyújtásra. A támaszok mégis sorra összeomlanak. Hol a hiba – kérdezem –, és miért csak a jó törekvés csorbul meg? Érintésre tárjuk kezünket, de elrántjuk másokét. Szépen szólnánk, de bántás hagyja el ajkunkat. Mosolyogni szeretnénk, de megvetés rajzolódik arcunkra. Minden ember része a közös bűnnek. Csalódások, elkeseredések, színtelen álmok töltik el belső otthonunkat. Kapaszkodót keresünk. Mindenki vágyakozik valaki után, akire rábízhatja magát. A világ tele van tragédiával és jogtalansággal. A látható dolgok bomlása a láthatatlan felé irányítja figyelmünket. És keressük azt, akinek léte és működése túlhaladja az emberi fogalmakat, aki az igazságosság végső biztosítéka. Az idő behatárolt a keresésre. Csak az első mentőautó szirénájától az utolsó mentőautó szirénájáig tart.


                                         Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít
                                         engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,
                                         A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka,
                                         mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.
                                         Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem
                                         anyám méhében.
                                         Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.
                                         Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem.
                                         Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban
                                         formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.
                                         Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben
                                         ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken
                                         formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.
                                                                                                                (139. zsoltárból)



Betűk, szavak, mondatok
(Aposztrof Kiadó 2009.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.