Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az orvosoktól Ceciliáig

2010.02.11

Túl vagyok két őrült napon, és egy merengőn. Az első őrültem a klinikára vonszolt. Nem mondom, hogy nem izgultam. Mindenütt hó meg hó, és hideg, legalábbis nekem, aki ritkán megy ki a meleg szobából. Rám pakolva mindenféle kendővel kacskaringóztam a Gyűjtő bejáratához, ahol már várt rám a kisbusz. A sapka alól alig láttam, hova illesztette a sofőr azt a két rámpát, amin föl kellett kötéltáncolnom. Agyamon végigfutott a szörnyű zuhanás és nyüszítve, mint egy bajba jutott kis állat kérdezgettem, jól tartom-e az irányt a szekeremmel. A temérdek cókmók miatt török basa formájú lettem, a hatalmas pocakomtól nem hogy magam elé nem láttam, de a szélesvásznú világból is csak keveset tudtam egybeszerkeszteni. Azt is szigorúan napszemüvegben. Ilyenkor télen éppúgy, mint nyáron. Óvtam a szememet, és rakoncátlankodott a fantáziám, - Jaj, csak ki ne csusszanjon alólam a rámpa - gondoltam, és úgy repültem föl, mintha világszámot adnék elő cirkuszban.
Aztán indultunk. A szememet szúrta a majdnem öt hetes lencse, amit három-négy hetente kéne cserélni, de mit bánom, bent lenni és egy órán át az ablakon át figyelni a sietős járókelőket ez némi jó érzéssel töltött el. Emlékszem, gyerekkoromban is, amikor sulikezdéskor vissza kellett mennem az intézetbe, az autózás csökkentette csak a félelmeimet az ismeretlen újtól.
Jó nagy hótorlaszok választották el a járdákat az utcáktól, köztük ösvények húzódtak, amit emberek tapostak ki. Néhol hajléktalanok kínálták az újságjaikat nagykabátban, de az autósok siettek és nem kértek belőle. Ilyen képet nyújt a város, vele nem lehet vitázni.
Sütött a nap, és a tisztább helyeken megcsillantotta sugarait. Ó, mennyire várom már a tavaszt! Nem a nyarat, az az utóbbi években túl forró és súlyos.
A klinikához érve megint szörnyülködtem azon, hogy milyen hópancsos az út. Bottal járó idős emberek alig tudtak egyik oldalról átcsoszogni a másikra. A múlt héten felfedezett kapukijárónál álltunk meg. Itt jönnek, mennek ki meg be a klinika dolgozói. Csak ezen a helyen volt ellapátolva a hó. A szerencsés földet érés után egyenest az ambulanciára zötyögtem. Idő volt, mégis közel egy órát kellett várni.
A sportos doktornő először a látásomat vizsgálta meg. Micsoda távirányítós monitoruk van! Nem az a megszokott nagy tábla a mennyezet alatt, amin egymáson hasalnak a betűk, számok. Ez amolyan picinyke monitorka épp a réslámpa csúcsán, mintha kalapnak szánták volna oda, de más lett belőle. Hát én néztem azon a betűket, és találgattam, hogy P-t vagy F-t látok-e? Mert nem mindegy ám! A legnagyobb bötű is cselesen kifogott rajtam. Hamar feladtuk.
Ezután az orvos kivette a lencséket, és megvizsgált. A szaruhártyám megtapadt végre! Felvetődött a kérdés, maradjak-e lencse nélkül, de mivel az a bestia hártya könnyen lelökődik, és mivel elevenen élnek még bennem a decemberi fájdalmak, nem kockáztattunk. Irány a labor újabb lencsefelrakásra. E hónapban még ingyen kaptam, de márciustól keményen fizetnem kell érte. Nem tudom, lesz-e pénzem rá.
Az új lencse frissességét rögtön éreztem, és mivel minden új szokatlan, még ha jó is, hát szoktam, szoktam estellig. Másnap reggel pici fájdalmat éreztem, de el tudtam indulni a fogászatra. Na ott aztán még havasabb volt az utca és a járdára kellett fölmásznia a kis busznak. Persze, újra be voltam ijedve, az út ráadásul lejtős. De siker!
Sokan voltak a váróban. Egy hölgy annyira izgult, hogy előre-hátra dölöngélt. Szerettem volna odamenni hozzá és pár jó szót szólni, pedig én is remegtem belül. A halk zene se hatott nyugtatólag egyikünkre sem.
Őt hívták be először, utána engem. Az orvos nagyon kedves és amikor beléptem, láttam, hogy a hölgy megnyugodott.
Amint velem kezdett dógozni, majdnem fölsikítottam a fájdalomtól. Kiderült, hogy nem gyilkolászta meg rendesen az ideget az utolsó találkozásunkkor, így szurit kaptam és ezúttal annak rendje s módja szerint megkapta a magáét a rosszalkodó ideg.
Mi tagadás, estig nagyon fájt, és fáj még most is, ami elkönyvelhető állítólag. Remélem, pár nap alatt elmúlik.
Most, hogy ezzel a két problémával együtt kell szembe nézni, egyéb nagynak tűnő ügyek eltörpülnek. A kórházban az egyik orvos elmondott egy olyan kísérletet, amivel ecsetelni akarta azt, hogy az erősebb fájdalmak elnyomják a kisebbeket. Mindig tudtam ezt, a példa mégis megrendített.
- Ha egy békának az egyik lábába áramot vezetnek, a másikat meg levágják, akkor a csonka lábát fogja húzogatni - magyarázta. Így vagyunk mi is minden bajunkkal. A kísérlet úgy az agyamba vésődött, hogy sose fogom elfelejteni. Ezt csak azért jegyzem le, mert így érzem magam is. Ha a szemem lobban be, a fogam fájdalma szorul háttérbe, vagy fordítva.
E két nyavalya miatt nem sikerült a nagy téli tervem. Szerettem volna megnézni Leonardo da Vinci híres festményét Ceciliáról, vagyis a Nő hermelinnelt a Szépművészetiben. Nemrég olvastam, jobban mondva olvasták fel nekem a Leonardo hattyúi c. regényt, amely Ludovico de Sforza Miláno hercege életének néhány esztendejét dolgozta fel. Ludovico minden nagy szerelmét lefestette Leonardoval, aki a szolgálatában állt, míg a franciák meg nem szállták a városállamot. A festményt Lengyelországból kaptuk kölcsön novemberben február 12-ig. Elérkezett Cecilia vendégeskedésének a vége, utazik vissza hazájába. Sajnálom, hogy nem találkoztam a Leonardó által híressé vált hölggyel, annál is inkább, mert nekem a Mona Lisánál jobban tetszik. Az intézet csoportos látogatást szervezett az utolsó napra, ami ma jött el, de a szemem labilis állapota miatt nem csatlakozhatom a csapathoz. Ezért most Ceciliát tüntetem ki azzal, hogy a portréját idebiggyesztem.
Mi is van még?
A kuckómban éldegélő leány mamája továbbra is hiteget. A vezetőség türelemre int, és minden fizetésre beígért határidőt elhisz, pedig a mama a gondozási díjjal is hónapok óta tartozik. Elgondolkodtatónak tartom, hogy vannak emberek, akik a szavaikkal sokkal többet érnek el, mint mások a tetteikkel. A szülők egybehangzóan ellenzik a mosolylány beszállását a közösségbe. A közeljövőben ismét megbeszélést szeretnének összehívni, kíváncsi vagyok, terítékre kerül-e az ellenérzésük.
Így állnak most a dolgaim. Azt kívánom, hogy csituljanak a nehézségek, szűnjön a szélvihar, amely betyárul rázza a fóliasátrakat és a hatalmas új ház burkolásánál használt nylontakarót. A ház úgy néz ki, mintha zsákot húztak volna rá. Igazán mókás.
Most tél van, és hó és hideg.
Az álom is fázik, és remeg.
A lelkeken vágy ül csöndesen.
Ugye, vágyaink nem halnak sohasem?

 

 

Kép