Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fekete ünnepek

2010.01.16

Azt hittem, mindennek vége. Az egész nyarat és az őszí hónapokat átkínlódtam, nem gondoltam, hogy a java még hátra van. Először tüdőgyulladást kaptam, amiből kigyógyultam, ám a szembetegségből nem. A kór a szememben hol erősebb lett, hol gyengült, kíváncsian vártam, mire jut a díjátadó napján. Eljött a nap, december 2-a, és a betegség megkegyelmezett. A műsoros esten, a színházban mindkét szememet ki tudtam nyitni, fájdalmam egyáltalán nem volt. A karácsonyra megjelent novelláskötetbe került írásokat színészek játszották el, így köszönt vissza nekem a saját irományom. Az eredményhírdetés után, hozzám lépett a kiadó egyik munkatársa és megkérdezte, dolgoznék-e velük. Stilizálni kéne egy könyvet, amit külföldre szakadt hazánk fia írt, aki már törve beszéli a magyar nyelvet. Örömmel vettem a felkérést, így természetesen elfogadtam.
Másnap a szembetegségem felocsudott olyannyira, hogy pár nap múlva be kellett feküdnöm a kórházba. Az orvosok új gyógymóddal próbálkoztak. Két-három naponként vért vettek tőlem, abból kivonták a savót, amit aztán óránként csöpögtettek a szemembe. Mindhiába. A gyógyulás elmaradt, a fájdalom, bátran állíthatom, az elviselhetetlenség határáig fokozódott. Egyfolytában ömlött a könnyem és mozdítani se bírtam a szemgolyómat. Többször kívántam a halált, a megszabadulást a fájdalomtól, mint a gyógyulást, amiben már nem hittem. A kezem színessé vált a sok vérvételtől, és eljött a nap, amikor hiába szúrtak meg négyszer egymás után, egy csepp vért sem tudtak belőlem kifacsarni. Hideg, huzatos folyosókon toltak végig a laborba, hogy ott tegyenek csodát, kétszeri próbálkozásra sikerült. A laborban látva a sok szurkálás eredményét, leállították az egyre félelmetesebb látványt nyújtó lecsapolást. Ekkor már egyik szememmel se láttam, s ha véletlenül fenyt érzékeltem, öröm járt át. Legalább ennyi - gondoltam.
A kórházba befeküdve eszembe jutottak azok a nővérek, akikkel első hasonló betegségem idején összebarátkoztam. Merthogy jártam már itt súlyos állapotban, aminek következménye hónapokig tartó kezelés lett. Különösen jól egbarátkoztam Anikóval, aki egy csöndes, mosolygós, álmodozásra hajlamos lány volt. Gyógyulásom után sokáig telefonozgattunk egymással, aztán valahogy ez hirtelen megszakadt. Reméltem, hogy most újra találkozunk, s a belőle áradó látszólagos nyugalom ismét jó hatással lesz rám.
Helyette egy másik hangot hallottam.
- Szia! Emlékszel rám? Vilma vagyok.
Nem láttam a kérdezőt, de a hangja és a neve ismerősnek tűnt. Jólesett, hogy van valaki, aki emlékszik rám. Fölvette az adataimat és bekísért a kórterembe. Azóta, amióta egy incidens kapcsán zokogásban törtem ki, mindig két ágyas szobát kapok, ha az állapotom befekvésre kényszerít.
Talán tíz éve történt. Az incidens valahogy így történt. Járatos lévén a kórtermek számában, közölték, hogy pár napos kezelésre menjek be a 312-esbe. Bemasíroztam, köszöntem. A reakció döbbenet és súlyos csend. Az ágyamhoz evickéltem, amikor a betegtársak közül valaki megszólalt.
- Hát ennek meg miféle szülei lehetnek? Az ilyen torz alakot már csecsemő korában vízbe kellett volna fojtani, ezek miatt van a sok betegség a világon. Borzalom. És még gyógyítgatják is!
- Jól mondod - hallottam másfelől - kíváncsi lennék az apjára meg az anyjára, biztos, amolyan lelketlen fajták. Elnézik, hogy a gyerekük így éljen.
Pár percnél tovább nem bírtam, kiszédelegtem a kórteremből és a hosszú folyosó végében, a sarokban elsírtam magam. Hátamon éreztem, amint a betegek kikukucskálnak az ajtón és méltatlankodnak. Anikó vette észre, hogy sírok. Aztán mások is körém gyűltek és közölték az orvosommal a tényállást. Azóta kapok külön szobát, ha be kell feküdnöm. Bár tudtommal felelősségre vonták a betegeket, de végülis nekik köszönhetem a kivételes bánásmódot, egyszóval jót tettek velem.
Miután Vilma elkészült a felvételi ív kitöltésével, bejött hozzám.
- A régiekből már alig vagyunk. Mindenki máshová ment dolgozni, én is nemrég jöttem vissza - mondta.
- Anikó hova? - kérdeztem.
- Anikó? Hát nem tudod, hogy ő meghalt?
Mintha tört döftek volna belém.
- Szegénynek úgy tűnt, végre sínre kerül az élete, összeismerkedett egy fiúval is. Kb. 6 éve nyáron elhatározták, hogy a nyári szabadságukat a Balatonnál fogják tölteni. Nem sokkal az indulás után, még közel Anikó otthonához egy útkeresztezésben nagy sebességgel beléjük rohant valamilyen nyugati autó és Ancsáék Trabiját maga alá gyűrte. Anikó kirepült, nekivágódott egy korlátnak és a feje szétloccsant, a fiú meg bent égett el a roncsok között.
Alig hittem el. Lehetetlen, hajtogattam magamban és sorra jöttek elő az emlékek. Anikó tragédiája úgy megrendített, hogy napokig nem tudtam másra gondolni. Fájdalmak a szememben, a sok vérvétel és a borzalmas elképzelés majdnem összeroppantott.
A hajnali ébresztések, aztán a vizit is fárasztott. A vizit úgy zajlott, hogy a kezelő előtt, a huzatos folyosón kellett várakozni, amiből olykor tolongás támadt. Egy alkalommal, miközben ellenőrizték szemem dorbézoló magatartását, a másik vizsgáló székből egy idős néni hangját hallottam. Az orvosa próbálta elolvastatni vele azokat a számokat, betűket, amelyek minden szemészeten ott fityegnek a magasban lévő táblán.
- Nem látok semmit - hajtogatta a nénike.
- A kezemet látja? - kérdezte az orvos.
- Azt igen - jött a felelet.
A dokinő érezhetően nem tudta, mitévő legyen.
Egyszer csak a néni felujjong és megkönnyebbülve így szól.
- Ja! Azt a nagyot kell nézni? Milyen buta vagyok!
Kiderült, hogy az élesen világító tábla helyett a mellette lévő kis méretű monitorfélét leste, amin valóban egyetlen betű vagy számjegy se volt látható.
Akadtak más poénok is. Pl. a mellettünk lévő szobában két férfi feküdt, akik egyhuzamban mondták a magukét. Egyszer az egyik így szólt.
- Nővérke, maga ennyire őszül?
Nem lenne mókás a kérdés, ha a nővérke fiatal lévén nem festette volna a haját szőkére, ráadásul fehér tincsekkel.
Ennyit a látásról.
Ahogy múlt az idő az állapotom a kezelések ellenére romlott, és a klinikához fordultak tanácsadásért. Az ünnepek is nagy léptekkel közeledtek, s a kórházak igyekeztek ügyeletbe átmenni. Két szaruhártyaszakértő közül az egyik fogadott, el is mentem hozzá. Megtudtam, hogy ne számítsak gyors javulásra, és terápiás kontakt lencsét javasolt. Csakhogy a lencselabor két hétre leállt. Gyakorlatilag nem lehetett tovább lépni, ezért karácsony előtt egy nappal kijöttem a kórházból.
Az ünnepek rettenetes fájdalmak közt teltek el. Ez volt életem legszörnyűbb karácsonya. Úgy feküdtem, mint egy darab fa, a szememet egyáltalán nem tudtam mozdítani. A fájdalmak annyira gyötörtek, hogy a szívem szüntelenül kalapált tőle.
2010 kínlódások közt jött el számomra.
Az első munkanapon elmentem a másik szaruhártyaszakértőhöz is, majd másnap a lencselaborba. A lencsék berakása a szemembe plussz fájdalmat okozott, de pár nap múlva sokkal jobban lettem. Végre ki tudtam nyitni a szememet és a könnyezés is csökkent.
Kezdem magam összeszedni, de tudom, hogy még sok megpróbáltatás vár rám. Február elején lencsecserém lesz, ez a következő állomás.
Gyakran gondolok arra, hogy mindegy, mi történik velem, csak sikerüljön összeállítanom azt a novellagyűjteményt, amire vágyom.
2010. Nekem nem indult jól, de mindenkinek békésebb esztendőt kívánok a tavalyinál!
Sajnos, az orvosok mérsékelt netezésre intenek, ezért valószínű ritkábban fogok írni, de itt vagyok és figyelek! :)