Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Talán illenék szomorúnak lennem, mert papus egy éve hagyott itt minket, de én, mint aki tudattalanul ellenkezik az elvárható érzésekkel, boldog vagyok, rengeteget nevetek és élvezem a hosszú kóborlásokat egymagamban vagy Szofival. Éled a természet, új illatok keverednek a levegőben. A tavasz elkábít. A mamustól kapott forintokból új könyveket vettem és azokat olvasgatom. Egyik nap nagy bátran felfedező útra indultam. Miközben az utcákat róttam, egy szélesebb teret találtam. Csak emberek jártak ott, így azt hittem, valóban egy térre bukkantam rá. Megálltam Zsigámmal a középen és ölembe raktam a könyvet. Zsigának hívjuk Szofival a kocsimat, ő keresztelte el. Ahogy ott megfeledkezve magamról olvastam, váratlanul megszólított valaki. Fölnéztem. Gilberttel találkozott a tekintetem és a mellette álló Joy-jal. Tőlük tudtam meg, hogy egy széles út közepén táboroztam le, ahol jártak-keltek az emberek, de jármű egyáltalán. Gilbertben a vér majd elhűlt. Miután megtudtam, mi az ábra, megmutatták a parkot, ahova azóta is eltekerek olvasni. Van egy kedvenc fám, az alatt tanyázok le. Amint bevásároltam a társaságnak és megírtam egy-két levelet, útnak indulok valamelyik könyvemmel. A parkban rendkívül boldog vagyok. A padokon néha megpihen valaki, vagy anyák hozzák sétálni a kisgyermeiket, elnézem őket kicsit, ha föltekintek a könyvemből. A park közepén szoborcsoport áll. Azt mondják, a falu alapítójának családját ábrázolja. A két kőszülő, meg a két kőgyerek úgy fest, mintha örök időkön át szemmel tartanák a falu népét.
A kedvenc fám jól takar. Terebélyes és olyan, mintha ágaival óvna.
Elgondolkodtam azon, milyen együgyűn hittem, hogy a széles út egy tér. Így jár az, aki hosszú éveken át szobába zárva tengette életét, és fogalma sincs arról, mit lát, ha kilép az ajtón. Minden az újdonság erejével hat rám. Úgy érzem, azokat az ismereteket tanulgatom már egy éve, amit a 2-3 évesek. Kicsit frusztrál vagyok, de a szabadság olyan erővel hat rám, hogy képes elnyomni a frusztrációt.
Boldog vagyok, ismétlem magamban százszor, mégsem szabad elfeledkeznem arról, aki már nincs köztünk. Este, ha majd mindenki elhagyja a társalgót, és egyedül leszek a hatalmas teremben, gyertyát fogok gyújtani és emlékezem papusra, arra, amit szerettem benne.

1989. ápr. 13.