Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabó Magda: Abigél (részlet)

2009.09.06



Szabó Magda: Abigél (részlet)

Éjfél után egy órakor megszólaltak a szirénák.
Rögtön tudták, mit jelez a hang. Kalmár, a légoltalmi parancsnok még a legkisebbeket is kiképezte rá, mi a tennivaló, ha riadó lesz. Eleget gyakorolták az elmúlt hónapban, hogy kapják fel az összekészített légoltalmi csomagot, hogy állnak sorba, a nagyok közül ki melyik részleghez szalad, hol jelentkezik szolgálattételre. Azt is tudták, hogy a város légvédelmi fõparancsnoka többször is fogja éjjel riasztani a várost, hogyha esetleg valódi bombázásra kerülne sor, legyen valami gyakorlatuk, s rémület nélkül hallgassák a vijjogó hangot. Ismerték a sziréna sivítását, mégis úgy megriadtak tõle, hogy álmukból keltette fel az intézetet, hogy tehetetlenül kapkodtak a hálóban, s ha Zsuzsanna nem lett volna azonnal közöttük, és nem segít öltözködni annak, akinek a keze is elkezdett reszketni, talán még nagyobb lesz a zavar és a nyugtalanság. Így az elõírt idõre mégiscsak ott álltak mind a folyosón, és elindultak a pince felé. Az ötödiknek még nem volt semmi megbízása, csak a két legfelsõ osztályt jelölték ki beteghordó, sebesültellátó és tüzõrségi munkára s a hatodikosokat futárnak. Nekik az óvóhelynek átépített pincébe kellett levonulniuk, amelyben már mind égtek a kek villanykörték. Lenn volt már az egész tantestület is. A legkisebbek közül néhányan nyûgösen sírtak, s még a nagyobbak arcán is volt valami riadalom, nem azt érezték, hogy próba mindez, szimpla gyakorlat, csak annak a természetellenességét, hogy az ágyból egyenesen a pincébe kellett lerohanniuk, a föld alá, mert esetleg bomba hullhat rájuk egyszer. Zsuzsanna az ajtóval szemben helyezkedett el, hogy ha egy képzeletbeli légnyomás bevágná, õt érje az ütés, ne a tanulókat; az ötödikesek a lehordott tornapadokon az évszázados falaknak döntötték a hátukat. Kis Mari kinyújtotta a kezét; Murai megfogta, Murai is kinyújtotta a kezét, Szabóba kapaszkodott, Szabó meg Bánkiba és így tovább, összekapaszkodtak mind a tizenkilencen; úgy szorították egymás ujjait, mintha szomszédaik keze melegébõl próbálnának erõt meríteni. A lánc csak egy helyütt szakadt meg. Torma és Kis Mari közt, ahol Gina ült, akit nem érintett meg egyik szomszédja sem, és aki nem nézett se jobbra, se balra. Kinn a folyosón szaladgáltak, a nyolcadikos Aradi berohant, jelentette, hogy megfigyelõhelyérõl jól látni, gyújtólapokat hajigálnak odakinn, a tüzérség meg elindult. Egyszer Kalmár is benézett, sisakban, vállán gázálarc, gyönyörû volt, szentgyörgyebb, mint valaha. Semmi se látszott, de hangot azért hallottak, a távolban valami robbant, Zsuzsanna azt mondta, egy elõre kijelölt épületet robbanthattak fel a városiak, most az oltást és mentést gyakorolják.
Játék volt, de senki sem érezte annak. "Istenem, ments meg minket a haláltól!" - gondolta Gina. Kinn a pinceajtó mögött megint elfutott valaki, aztán nehézkesebb lépések következtek. Zsuzsanna kinézett, azt mondta csöndesen, a feltételezett sebesülteket viszik az orvosnõhöz hordágyon a nyolcadikosok. "Meg kellett volna köszönnöm, hogy játszanak velem, hogy tudnak valamit, amin nevetni lehet, valamit, aminek semmi köze a háborúhoz, ami nem bomba és halál és veszedelem, a terráriumot, amit adni akartak. De buta voltam, buta és gõgös!" "Mi lesz, ha holnap igazi bomba hull?" - kérdezte magában Kis Mari. - Az apám a fronton, a bátyám is, mi meg nem akartuk megenni a Vitay süteményeit." "Nincsenek szüleim - gondolta Torma -, nem is tudom, milyen az, mikor valakinek szüléi vannak. A nagybátyám folyton gyötör, de ha egyszer a Matulát igazán eltalálja valami, és õ sem él már, senkim se lesz, és ha az épület is leég, nem lesz még otthonom sem." Zsuzsanna értetlenül kapta fel a fejét, mikor Vitay hirtelen felpattant, szembefordult az osztállyal, és azt kiáltotta:
- Bocsássatok meg, ha tudtok, úgy szégyellek már mindent, és kérem szépen a terráriumot is! - Csak nézte, hogy sír a pesti lány, és hallotta, hogy Kis Mari is felzokog, és Torma is, meg Szabó, Szabó úgy sír, mint aki meg akar fulladni.
- Te is bocsáss meg, Gina - sírta Kis Mari -, a süteményért meg a gombokért! - És a prefekta látta, hogy a nyakába borult Vitaynak, és forrón megcsókolja. Kinn kiáltás hallatszott, Kalmár hangja, hogy siessen a hetedik, mert oltani kell a keleti szárnyban feltételezett tüzet. Zsuzsanna összeszorította az ajkát, hogy ne szóljon rá az ötödikesekre, akik tilalom ellenére mind felálltak, Vitay köré tömörültek, és sorra megcsókolták a pesti lányt, aki aztán Szabó kövér vállának döntve fejét, lehunyt szemmel ereszkedett vissza, nem is a neki kijelölt helyre, hanem eggyel odébb, mikor mégis a padokra parancsolta őket, és ott várta meg, másik oldalán görcsösen Kis Mari kötényébe kapaszkodva, míg a szirénák lefújták a légitámadást.

 

Kép

(Szerencsi Éva: 1952. május 5. - 2004. szeptember 6.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.