Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy marionett bábu önéletrajza

2010.01.22
 

Egy marionett bábu önéletrajza


Valamikor a XVIII. század vége táján születtem egy francia mester - akit mai napig apámnak tekintek - elképzelései alapján a királyi udvar megrendelésére. Apám elismert mesterember volt, s mint ilyen, különös gonddal, kemény fából faragott engem, s a munka befejeztével két öreg, ráncos, ámde annál ügyesebb, gondosabb kezével festett rám életet. A szintén kézzel fonott, vékony kenderrel egy életre lekötelezett. Apám muzsikusnak és táncosnak szánt, így kezembe sárgaréz trombitát helyezett, s lábamra lapos, csapott orrú lakkcipő, fejemre pedig kalpag került. A cipőmet az akkortájt legelismertebb francia cipészmester készítette. Nem sokkal elkészültem után hintóval utaztam a palotába, ahol a király igen tisztességes összeget fizetett értem megelégedése jeléül, majd átadtak az udvar komikusának, hogy majd velem szórakoztassa a királykisasszonyokat, és néha napján a nagyobb rendezvényeken is szerepeltessen. Mivel eleve táncosnak szántak, így mozgásom kifinomult volt, és ezzel mindig nagy sikereket arattam. A közönség imádott engem, s ennek köszönhetően igen jó dolgom volt a palotában. Hetente letisztítottak, a cipőmet pedig minden fellépés előtt tükörre fényezték a cselédek. Nyugvóhelyem két fellépés között egy mályvaszínű, aranyhímzésű bársonypamlag volt, mely a kényelem magas fokú érzetét nyújtotta számomra. Szóval karrierem már pályám kezdetén magasan felfelé ívelt, s mindez az elmémre is hatással volt, így jó francia szokás szerint én is pökhendivé, önteltté és beképzeltté váltam. Akkor még azt hittem, hogy az élet csupa móka, kacagás...

De semmi sem tart örökké, így az én dicsfényem is kihunyni látszott, amikor a királykisasszonyok kezdtek felnőni, s már jobban érdekelték őket a férfiak, mint én. Rámuntak, s nekem mennem kellett; eladtak egy kereskedőnek jó pénzért. Így kellett hát elhagynom a pompázó királyi udvart, s a bársonypamlagot felcserélnem egy kopott faládára. Társadalmilag nagyot zuhantam, s ezt komoly lelki válság követte; levert voltam és búskomor. Meghúzódtam a sötét faláda sarkában, s vártam szebb napjaimat. Sokáig azon kívül, hogy a kufárok alkudoztak a fejem fölött, nem történt velem semmi sem. Nem voltak se fellépések, se tapsviharok, s már a csodás fekete lakkcipőmet is kezdte hamuszürkére festeni a por. Azt hittem elért a vég, ennél rosszabb már nem lehet. Rá kellett döbbennem, hogy a karrier amilyen gyorsan tud felfelé ívelni, épp oly gyorsan indulhat meg a lejtőn. Mindegy - gondoltam magamban - azért volt tizennégy csodálatos évem, aminek az emlékét már senki sem veheti el tőlem. Aztán végre megtetszettem valakinek...

Egy vándorkomédiásokból összeverbuválódott csapat vett meg, hogy újabb produkciót tudjanak a már amúgy is igen széles repertoárjukhoz hozzátenni. Így történt, hogy újra a közönség elé léphettem, már ha nevezhetem őket közönségnek, ugyanis nagyrészt a nincstelen csőcselék számára nyújtottunk viszonylag olcsó mulatságot hol főtereken, hol pedig a sebtiben felállított cirkuszok porondján. De hát végül is mindegy, hogy kinek játszottam, a lényeg, hogy újra éltem, újra táncoltam, és ami nagyon fontos: újra fénylett minden porcikám, így hát hálát adtam az Istennek, hogy kaptam még egy lehetőséget. Boldog voltam megint, s bár igaz, hogy nem egy bársonypamlagon pihentem, de bejártam fél Európát, és ez csodálatos. Gyönyörű vidékeket láthattam, s időközben rájöttem, nem biztos, hogy az a csőcselék, akit eddig annak hittem. A palotában soha nem láttam olyan boldog örömtől égő szemeket, mint azokon a piszkos, szakadt ruhában lévő szegény gyermekeken, kiknek szülei jóllehet az utolsó pénzüket költötték arra, hogy a kicsik egy pillanatra megfeledkezzenek a mindennapi gyötrelmekről, s a kapzsi nagyurak kizsákmányolásairól. De az idő múlik, s alig telt el hét év, mikor a társulat vezetője meghalt, s a többiek szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, de előtte, hogy pénzhiányukon segítsenek, mindenüket eladták, beleértve engem is. Így ismét gazdát cseréltem, s megint egy kapzsi kereskedőhöz kerültem, ráadásul távol otthonomtól, Angliában, ahol nemsokára egy csinos kis üzletben találtam magam mindenféle babák és egyéb csecsebecsék társaságában. Ott töltöttem el egy teljes évet, míg meg nem vásároltak egy középosztálybéli fiú nyolcadik születésnapi ajándékának. Megint egy újabb életformát kellett megszoknom, mely javarészt a kisszobában zajlott, kisebb részben pedig az iskolában parádéztunk az osztálytársak előtt. A fiú nagyon szeretett engem, sokat játszottunk, gyakoroltunk, s szerintem engem tekintett a legjobb barátjának, mert minden este nekem mesélte el napi dolgait. Apja mérnökként szinte minden percét a tervezőasztal fölött töltötte, anyja pedig tanárnő volt a helyi iskolában, így szinten nem volt túl sok szabadideje. Ennek ellenére a fiú elég szigorú, konzervatív nevelést kapott, s elmesélése szerint soha nem értették meg álmait. Szülei már ilyen kiskorában az orvosi pálya felé akarták irányítani, holott az ő szíve a világutazás felé húzott. Nagy felfedező akart lenni, aki állandóan hajózik, hogy újabb és újabb földrészeket fedezzen fel. De ahogy egymást követték az évszakok, szépen lassan felcseperedett, s egyre kevésbé látszottak álmai elérhetőnek, így szülei akarata jutott érvényre, minek következtében egy kollégiumba került, ahova nem vihetett engem magával. Sokáig ücsörögtem egyedül az üres kisszoba magányában, mígnem egyszer csak hazalátogatott. Annyira vártam már ezt a pillanatot, mert az évek során én is megszerettem a fiút, de olyan dolog következett most, amire egyáltalán nem számítottam. Belépett a szobába, s anélkül, hogy szólt volna hozzám egyetlen szót is, elkezdte szobáját átrendezni. Kiselejtezte gyermekkori dolgait, s a fölösleget kidobta a szemétbe velem együtt. A szívembe szálkaként hasított a felismerés, hogy kegyvesztetté váltam, de meg kellett értenem, hogy a kisfiú felnőtt, és már más dolgok érdeklik. A kollégiumban új barátokra tett szert, s rám már nem is maradt volna ideje. Így hát a szemétkupacban találtam magam a háztartási hulladékok bűzös tömegében, s amikor a szemétégető felé szállítottak, akkor azt hittem vége mindennek, de a szerencse rám kacsintott. Az aszfaltozatlan, buckás földúton zötykölődve az egyik huppanónál lezuhantam a kocsiról, ami a tüzes végzet felé vitt. Nagyot koppantam a poros úton, de mivel kemény fából faragtak, komolyabb bajom nem esett. Ott hevertem kicsavart végtagokkal egy teljes napot, mikor egy arra járó öregember talált rám. Fájó dereka ellenére lehajolt értem, betett tarisznyájába, s hazavitt kis faházába, ami szegényes volt, de otthonos. Ruhámat újrafestette, mert az elmúlt nagyjából harminc év alatt kissé megkopott. Kicserélte zsinórjaimat, s a már kis híján lyukas cipőmet kidobta, de mivel nem volt pénze újra, így azt is rámfestette, majd feltett egy polcra. Unalmas évek következtek. Nem gyakorolt velem, nem voltak fellépések, de ügyelt arra, hogy mindig tiszta legyek. Érdekes ember volt az öreg. Egyedül élt, és napjai nagy részét a házban töltötte, így fogalmam sincs miből, de minden nap friss kenyér volt az asztalán. Hetente egyszer kiment a temetőbe, és meglátogatta feleségét és gyermekeit, akik valamiféle betegségben haltak meg. Állandóan róluk mesélt nekem, hogy milyen szép volt minden akkor, mikor ők még itt voltak, és hogy mennyire hiányzik neki, hogy a házat nem veri fel a gyerekzsivaj, és hogy mennyire értelmetlen s szánalmas így az ő élete. Tizenhét évet hallgattam az öreg történeteit, melyek hol vidámak, hol pedig olyan szomorúak voltak, hogy majdnem lesírtam magamról a festéket. Aztán egy esős őszi estén lefeküdt aludni, és reggel már nem ébredt fel. Egy hétig tartott, míg az egyik szomszédnak feltűnt az öreg hiánya, és eljött, hogy megnézze, mi lehet vele...

Az új lakó, aki a házat megvette, nem becsült túl sokra, így a többi lommal együtt felvitt a padlásra, és ott is hagyott, többé felém se nézve. A padlás sötét volt, és a tető minden esőzésnél beázott, így először csak feldagadt minden porcikám, majd - mivel Angliában sűrű az eső - nemsokára elkezdett rajtam felhólyagosodni a festék. A téli és nyári hőmérsékletváltozásoktól kirepedeztem, kiszálkásodtam, s már-már halálközeli állapotba kerültem. Ismét magányos voltam, s nagyon hiányzott a tánc, a móka, a kacagás, a közönség, ráadásul iszonyúan gyötört a honvágy. Hiányoztak a mosolygós, piszkos gyermekarcok, és hiányzott a kollégista fiú, és a szomorú öregember. Nagyon sokat gondoltam rájuk és a sok közös emlékre, mert ezeken kívül egyebem nem volt. Aztán egyszercsak minden megváltozott; Anglia egy szép augusztusi napon belépett az első világháborúba, s nemsokára repülőgépmotorok zúgása törte meg a padlás csendjét, s egy eltévedt bomba pont az én szállásom tetejét áttörve robbant fel...

Egy romhalmaz közepén tértem magamhoz. A bal lábam tőből leszakadt, s igen komoly égési sérülések is voltak testemen, melyek feketére kormolódott foltokban nyilvánultak meg. A légitámadás után elkezdték eltakarítani a törmeléket, s mikor szemem újra napfényt látott, borzasztó látvány fogadott. Az utcában alig maradt sérülésmentes épület, s szétroncsolódott emberi testek hevertek mindenfelé. Fájdalmaktól gyötört, jajgatva vérző sebesültek, s szüleik után sírva kutató elárvult gyermekek. Füst, korom és törmelék mindenütt. Már nem emlékszem pontosan hogyan, de végül egy pincében kötöttem ki, ami elég mélyen volt ahhoz, hogy óvóhelynek használhassák. Éhes, piszkos ruhába bújt emberek között találtam magam, ahol a gyerekeknek adtak, hogy így is megpróbálják figyelmüket elterelni a borzalmakról. Időnként, mikor elcsendesült az utca, kimentünk a fényre játszani, és kutatni a fentragadt hozzátartozók után...

Aztán a háborúnak vége lett, s a család, akinél kikötöttem, koldulásból élt, amihez engem használtak segítségül. Az apa az utcán zenélt, míg fia engem táncoltatott, hogy némi pénzt dobjanak oda nekik azok, akiknek még volt pénzük. Ezt csináltuk minden nap; hétfőtől vasárnapig télen, nyáron, hóban és fagyban. El sem tudom mondani, milyen szégyen volt ez nekem. Nem hogy kolduljak, de ráadásul még koszosan, fél lábbal táncoljak? Ez egyáltalán nem tetszett, de hát ez van. Aztán szép lassan hozzászoktam ehhez, és megkedveltem ezt a családot is. Hihetetlen nagy szeretet és összetartás kötötte őket egymáshoz még így, ebben a sok bajban is. Szerencsés voltam, mert láthattam az élet árnyoldalát is, és azt, hogy így is lehet szeretetben élni. Láttam, mikor az édesanya odaadta fiának az utolsó szelet kenyeret, és azt hazudta, hogy ő már evett korábban. De az idő múlt, és a gazdasági helyzet kezdett javulni, s a család élete is jobbra fordult. Hálájuk jeléül - legalábbis én azt hittem akkor - új lábat kaptam, s újra festettek, de mint ez utóbb kiderült, ez cseppet sem hála volt, csak így több pénzt kaphattak értem a vásáron. Egy német magángyűjtő birtokába kerültem, aki kifejezetten marionette bábukat gyűjtött. Így újra másik ország lett állandó lakhelyem. Betett egy szobába a többi bábu közé, ahol eleinte idegennek éreztem magam, de lassan kezdtem oldódni. Sorstársaim között nem éreztem magam magányosnak, de a szereplési vágy tovább élt bennem. Sajnos hiába. Néha egy-egy kiállítást rendeztek velem, ahol mindenféle népek bámultak rám, de igazi tehetségem nem mutathattam meg nekik. A gyűjtő kimondottan büszke volt rám és társaimra, mert egész Európában egyedülállónak számított a gyűjteménye. Így telt el újabb tíz év az életemből, mikor az egyik kiállításon elloptak, s eladtak jó pénzért egy másik gyűjtőnek. Azt hittem újabb húsz siralmas év következik, de nem így történt. Ez az ember annak ellenére, hogy kiállításokat is rendezett, minden évben egyszer csinált egy amolyan fesztivált, ahol az összes többi marionette-tel együtt felléptünk, és hatalmas nagy zenés-táncos mulatságban volt részünk. Ezt nagyon élveztem, mert hosszú idő óta először volt lehetőségem újra mulatni, és mulattatni, de sajnos ez sem tartott örökké. Tizenegy viszonylag vidám év után jött az újabb pokol; kitört a második világháború...

Magam sem tudom, ez hogyan lehetséges, de szinte sérülés nélkül vészeltem át egy újabb földalatti helységben mindenféle műtárgy között, s amikor kimondták, hogy vége a háborúnak, akkor egy múzeumban kaptam végső lakhelyet. Azóta ott ülök egy szűkös üvegbúra alatt, előttem a kis táblácskával: "kézzel faragott és festett marionette bábu valószínűleg a XVIII. századi Franciaországból". Még azt sem tudják, ki vagyok. Eközben én ülök csendben, és folyton azon gondolkodom, hogy vajon eljön-e az idő, mikor újra kinyújthatom elgémberedett végtagjaimat, és újra táncra perdülhetek, hogy gyerekeknek, felnőtteknek szerezzek újabb örömteli pillanatokat. Sok időm volt azóta számot vetni eddigi életemről, s rájöttem; jóban, s rosszban is volt részem bőven, de még fél lábbal, égetten egy koldusnak táncolni is jobb volt, mint itt ülni börtönömben. Láttam sokféle embert; gazdagokat dőzsölve mulatni, kapzsikat kufárkodni, szegényeket utolsó pénzükön boldog perceket venni, meg nem értett, álmodozó gyermekeket, magányos öregembereket, háborúban éhezőket, halottak tucatjait, gazdag, s büszke gyűjtőket és múzeumban a múltat keresőket, és sokaknak végignéztem életük alakulását. De soha nem láttam igazán boldog embert az apámon kívül. Vajon ő gondolt-e arra, hogy hová jutok a francia királyi udvarból, és hogy miken fogok keresztülmenni? Nem hiszem, de talán jobb is így neki...

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.