Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Küzdelem a lelkiismereti szabadságért

2010.03.11

A reformáció utótörténetének, a francia hugenották küzdelme a lelkiismereti szabadságért csodálatra méltó a 18. sz. első felében. Valószínűleg meglepő, milyen késői a dátum. Az 1700-as évek, vagyis a XVIII. sz. első évtizede, amikor már a reformáció utáni vallásháborúk nagyrészt elzúgtak Európában, és csillapodtak valamelyest a leghevesebb üldözések is. De Franciaországban még mindig élet-halálküzdelmet folytattak a lelkiismereti szabadságért az állhatatos hugenottáknak egy kis csapata.Mit jelent az, hogy hugenotta?
A francia protestánsokat nevezték így, akik ekkor Kálvin irányzatát követték. Őket hívjuk hugenottáknak, de hogy a név honnan ered, ezt nem lehet pontosan tisztázni. Van olyan vélemény, hogy a szó német eredetű, aminek jelentése: "szövetségesek", és a svájci kapcsolataikra utal ahol intézményeik voltak és ahol szabadon virágozhatott a protestantizmus. De nyelvészetileg bizonyítani ezt egyáltalán nem lehet. Kicsit valószínűbb az, hogy egy Hugo nevű, legendákban élő fantomkirállyal kapcsolatos, akinek a szelleme éjjel jelent meg. ezért gúnynév, abból kiindulva, hogy többnyire éjszaka, illegalitásban tartották az összejöveteleiket. Azért is lehet erre gondolni, mert a hugenotta név legelőször 1551-ben jelenik meg abban az összefüggésben, hogy gonosz hugenotta fajzat.
Meglepő, hogy még a XVIII. sz. elején is óriási küzdelmet kellett vívniuk a lelkiismereti szabadságért.
Egyik hithőse ezeknek a küzdelmeknek Marie Duran, aki 15 éves korában került egy várbörtönbe, s aki 38 esztendőn át raboskodott, pontosan 1730-tól 1768-ig. Nem sokkal ezután, 1793-ban fogalmazták meg "Az ember és polgár jogainak deklarációját", melynek tizedik cikkelyében ez áll: Senki sem üldözhető meggyőződése miatt, ideértve vallási meggyőződését is, ha annak kinyilvánítása nem sérti a törvénnyel oltalmazott közrendet. Gondolatainak és véleményének szabad nyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga.
Az eszmei harcokat az egyes gondolkodók vívták, pl Voltaire, akit az ateizmus atyjának tartanak számon, de nyugodtan lehet számom tartani a lelkiismereti szabadság nagy bajnokaként is.
Azonban voltak, akik úgy küzdöttek a lelkiismereti szabadságért, hogy nem vettek igénybe se fegyvert, se eszmei harcnak bármely eszközét, hanem kimondhatatlan állhatatosságukról tettek bizonyságot, amit olyan körülmények közt se lehetett megtörni, mely ma minket mélységesen megrendít.
A franciaországi reformációról nem sokat tudunk. Az bizonyos, hogy nem volt még egy olyan ország Európában, ahol iszonyatosabb küzdelmet kellett kiállniuk a reformált hitűeknek Tűzzel-vassal irtották őket. Nem csoda, hogy milyen nemű gyűlölet támadt az emberekben mindenféle vallás ellen. Ez forrongásokhoz vezetett. Olyan rettenetes volt az egyházi zsarnokság a királyi önkényuralommal karöltve, hogy az embereknek elegük lett mindenből.
Az egyik fontos dátum 1572, a nevezetes Szent Bertalan Éjszakája, amikor egy katolikus és egy protestáns királyi esküvőre összegyűlt főrangú násznép adta apropóra, hogy egyetlen éjszaka alatt lemészároltak meglepetésszerűen 10 ezer protestánst Párizsban és 25 ezret vidéken. Ezután egymást követték a vallásháborúk. Ennek vége az lett, hogy1598-ban IV. Henrik király kiadta a Nantes-i türelmi rendeletet, ami a protestánsok korlátozott szabadságáról szólt.
1685-ben XV. Lajos visszavonta a rendeletet, ez volt a Faunteneblau-i ediktum. Az érvelés az volt, hogy hugenották már nincsenek. Minden templomot, iskolát le kellett bontani, az újszülötteket katolikusnak kellett keresztelni és nevelni. Az ellenszegülő férfiakat életfogytig tartó gályarabságra ítélték, a nőket börtönbe zárták. 160 ezren kivándoroltak, akik komoly szellemi és gazdasági erőt képviseltek.
Csak egy maroknyi protestáns hitű közösség maradt az országban Dél-Franciaország hegyei közt, ahol katonák vadásztak rájuk.
1715-ben újra megszervezték az egyházukat. Jellemzően egy kőfejtőben tartották meg azt a zsinatot, ahol elhatározták, hogy földalatti mozgalomként tovább működnek.
Közéjük tartozott a Duran család.
A család háza ma múzeumként működik. A bejáratnál egy kopott táblán ez olvasható latinul: Uram, könyörülj rajtam. A házhoz épített istállóban titokban istentiszteletet tartottak és ekként funkcionál ma is a környék protestánsai számára.
Jómódú családról van szó, királyi jegyzőnek mondhatjuk az apát. Az édesanyáról ellentmondásosak a hírek. Egyik forrás szerint meghalt, más források szerint egy összejövetelen elfogták, és meghalt a börtönben. Marie Duran ekkor 9 éves volt. Apja nagy gonddal nevelte őt és a bátyját, Pierre Durant.
1719-ben történt egy olyan esemény, amely felborította a család életét. Egy náluk tartott összejövetelen rajtaütésszerűen rájuk törtek a katonák. Pierre Durant vádolták az összejövetel szervezésével és börtönbe akarták vetni. Pierre elmenekült és elhatározta, hogy Genfben keres menedéket. Ajánló levélre volt szüksége ezért fölkereste a közösség egyik lelkészét. A beszélgetés során a lelkész, látva a mindössze 19 éves fiú bölcs gondolkodását, azt mondta neki, hogy ne meneküljön el, mert a földalatti mozgalomnak szüksége van rá. Pierre hallgatott a tanácsra, és hatékony munkát végzett.  A körzet katonai parancsnoka vérdíjat tűzött ki rá és az apját börtönre ítélték, hogy zsarolják vele. Ez történt 1724-ben.
Ezt követően Pierre levelet intézett a katonai parancsnokhoz, melyben ez állt: "Uram, ön a király, a mi közös Urunk által kinevezett parancsnok. Ebben a minőségében ön börtönbe vet egy embert, nem azért mert bűnözőnek itéli, hanem mert van egy fia, akit bűnözőnek tekint, ha hitelt adunk a római egyháznak. Tételezzük fel, hogy bűnös vagyok, mint ahogy ön képzeli, de engedtessék meg nékem uram, hogy megkérdezzem: vajon a király azt parancsolja önnek, hogy az apát büntesse fia vélt bűneiért? Franciaországban nagyobb szigorral fognak elbánni azokkal a lelkészekkel, akiknek minden bűnük abból áll, hogy lelkiismeretük szerint szolgálják Istent mint a tolvajokkal, gyilkosokkal?
Hihető, hogy mindez egy olyan fejedelem országában történik, aki a legnagyobb dicsőségének azt tartja, hogy ő a legkeresztényibb uralkodó címet viseli? Ezen csodálkozni fog az utókor és ha nem várnék kedvező hatást az igazság szolgáltatásától, merészelném azt mondani, hogy századunk szégyene ez az esemény, mert nem olvasható, hogy valaha is hasonló dolog történt volna a keresztények körében. (...)
Azt bizonygatják nekem az emberek, hogy Ön azt hiszi, apám fogvatartásával engem, a királyság elhagyására kényszeríthet. De engedje meg kérem, hogy azt mondjam önnek, ez az okoskodása hasztalan. Két oknál fogva is, amelyet tisztelettel közölni akarok Önnel. Íme az első: az a jellem, ami osztályrészemül jutott, nem engedi meg, hogy elhagyjam a nyájat, amelyet az Úr rám bízott, és amelynek az üdvösségével el kell számolnom. Nem szükséges, hogy szembesítsem azokkal az indítékokkal, amelyek nyájamhoz kötnek. Elég azt mondanom Önnek, hogy bűnösnek hinném magam Isten előtt, ha azért, hogy biztosítsam az életemet, elhagynám azokat, akiknek az üdvössége érdekében a tanítás szolgálatára fel vagyok szentelve.
A második ok: óvatosságból sem tenném ezt. Ha el is akartam hagyni a királyságot, pont az a tény, hogy apámat börtönbe vetették, nem teszi lehetővé, hogy véghez vigyem tervemet. Íme, hogyan okoskodom: mindenképpen az életemre törnek. Azok az intézkedések, amelyeket hoztak, illetve amelyeket jelenleg is hoznak, nem hagynak kétséget efelől. Jelentékeny összegeket ajánlanak fel feljelentőmnek, minthogy ez így nem sikerül, választanak egy másiik utat. Börtönbe vetik apámat, s azt terjesztik, hogy soha nem fog kiszabadulni innen, ha csak eltávoztam a királyságból. De uram, oly kevés itélőképességet feltételez rólam, hogy nem látom előre: miközben apám börtönben van, talán egy átkelőhely sincs a Rhone folyón, amelyen át kell menni, s ami ne lenne ellátva őrökkel, hogy elfogjanak, ha átlépem a határt. Nem ok nélkül félek ettől. Láttam a Rhone folyót úgy körülvéve, hogy nagyon elővigyázatlan lennék, ha vállalkoznék az átkelésre, így aztán nem kell azt várni, hogy megkockáztassam. Ha az én Uram arra akar hívni, hogy véremmel tegyek tanúbizonyságot szent evangéliuma mellett, legyen meg az Ő akarata. De tudom, hogy Ő a kígyó okosságát éppúgy megparancsolja nekünk, mint a galamb szelídségét, és amennyire dicsőséges meghalni, az igazságért, olyannyira szégyenletes áldozatává válni a megfontolatlan vakmerőségnek. Merészelem uram az Ön méltányosságát várni, hogy szabadon fogja engedni azt, akit igazságtalanul tart fogságban, mert meggyőződik ártatlanságáról. De ne várja, hogy az ő fogva tartásával engem megfélemlít. Tudom, hogy igaz ügyért szenved, és ha halálra itélnék, szent hite megtartasáért, nem lenne okom rá, hogy szégyenkezzem. Ellenkezőleg, felmagasztalásnak kéne azt tartanom. De tudom azt is, hogy ön nem feledkezhet meg arról, hogy van egy légfőbb bíró, aki előtt kötelező lesz megjelennie ugyanúgy, mint nekünk. És a római klérus valamennyi feloldozása és búcsúja és bocsánata sem lesz képes ezelőtt a félelmes és igazságos bíró előtt igazolni Önt, ha igaztalanul szenvedteti ezt a jó aggastyánt vagy ha vére kiontását határozza el. Önre tartozik, hogy ezzel figyelemmel legyen."
A levél után a katonai parancsnokság úgy rendelkezett, hogy az apja után a húgát is vessék börtönbe, mivel látta, hogy a felesége a következő célpont, két pici gyermekükkel elküldte Genfbe ismerősökhöz.        
Marie egyedül maradt a házban miközben bátyja bujdokolt, és apja raboskodott. Mivel apjával levelezhetett, megkérte őt, hogy adja áldását arra, hogy vőlegényével házasságot köthessen. A források nem adnak választ arra, valóban összeházasodtak-e, az viszont biztos, hogy mindkettőjüket letartóztatták. A vőlegény ugyanoda került, ahova az apa.
Az apa is írt egy levelet a lányának a börtönbe és a völegény is.
Az apa leveléből részlet: "Leányom, a természet teremtője megengedte, hogy öntudatra ébredésem óta mindig minden részről megpróbáltatásokban és szenvedésekben legyen részem és látom, hogy ezek fokról fokra növekednek. De köszönet Istennek, mindig megvígasztalódtam, amikor bizalmamat belé helyeztem. Ezért gyermekem, arra kérem, hogy semmi miatt ne bánkódjék, bármi legyen is az, sőt ellenkezőleg, örvendjen az Úrban imában, zsoltárokkal, hálaadó énekekkel minden órában és pillanatban. Nem kell sajnálni a régi kényelmét, mert mint látja, bátyja is mindent elhagyott, hogy Istenünkért munkálkodjék és bár nem mer a nyilvánosság elé kerülni, de azt hiszem, mégsem veszíti el bátorságát. Ön is cselekedjék így."
A vőlegény leveléből: "Drága lelkecském, azért írom e sorokat, hogy tiszta lelkemből biztosítsam és kifejezzem azt a végtelen szomorúságot, amely elválasztásunk és egymáshoz való távoltartásunk miatt érzek. Az ivás és evés szokását is elhagytam bánatomban, és nem is nyertem volna vissza, ha az én kedves jövendőbeli apósom nem erősített volna meg jelenlétével, tanácsaival és a közeli találkozásunk reményével, s ezernyi jóakaratával Ön iránt s irántam. Adná Isten, hogy Ön is hasonló vígasztalásokban részesüljön. Nem marad más hátra, mint vágyódásom az után a pillanat után, amikor hármasban egymást újból láthatjuk, és biztosíthatom, hogy sokaknál jobb helyzetben vagyok. Az Ön szerető szolgája."
Az egykori börtön Provence-ban van, egy középkori városban. A vártorony 27 m magas, 6 m vastag falakkal, keskeny lőrésekkel.
Egy látogató írja: Nem lehet ide belépni mély megindulás nélkül. Nem foglalkozhatunk a termeket díszítő kőerezetekkel vagy az elegáns  boltozati bordák csodálatával, nem vethetünk pillantást a terem magaslatára vagy az építészeti szépségekre anélkül, hogy ne gondolnánk eközben minduntalan azokra a hősies szent életű férfiakra és asszonyokra, akik emögött a vastag falak mögött élték le az életüket. A vallási türelmetlenség eme szomorú áldozatai mindenkor ki voltak téve az évszakokra jellemző rossz időnek. A tél, a hó vagy a tengerről jövő jeges szél behatolt hozzájuk a több mint 6 méteres szűk lőréseken, melyeken keresztül kevés fényhez is jutottak. Nyáron megmérgezték őket a mocsarak kigőzölései, amelyek megtizedelték a város lakosságát, jól kiérdemelve így a város nevét. A megszámlálhatatlanul sok denevér fülhasogató kiáltásai, amelyek századok óta lakóhelyül választották a torony minden üregét, úgy keveredtek itt össze a foglyok sóhajtásaival, mint valami ironikus nevetés. A szökésnek még a gondolata is lehetetlen volt. Őrszemek figyeltek a tetőn, s egy szűk, kanyargós, dupla vasajtóval lezárt, gondosan őrzött lépcsőház alkotta az egyetlen kijáratot. Kinn a hatalmas mocsarak kettős övén kellett áthatolni, és 20 mérföldet megtenni a Sévene hegység megközelítéséhez. Egy kortárs pap tanúsága szerint a foglyokat eltemetett személyeknek tekintették.
A felső terem, ahol a női foglyok voltak, nem nagy területű. A terem közepén van egy kő, amibe bele van vésve egy szó, aminek jelentése: ellenállni, kitartani. Hogy ki véste bele, nem tudni, de hogy ezt testesítették meg azok, akik ott éltek, az biztos. A közepén van egy hely, ahol lehetett tüzelni, és legalább egy méter magasan van egy lyuk, ahol kiment a füst. Télen próbáltak szalmát kérni, amivel betömhették a lőréseket, de így a levegőt is kizárták. Három dologtól szenvedtek legjobban a torony lakói, a sötétségtől, a nedvességtől és a hidegtől.
Marie Duran, aki 15 évesen került a börtönbe, és aki a legképzettebb volt a foglyok között, az elítéltek titkára lett, ő bonyolította le a llevelezésüket.
A foglyok azt ették, amit az ismerőseik bejuttattak nekik, az államnak esze ágában se volt a táplálkozás költségeit felvállalni. A környék lakossága a külön adók terhe miatt nagy szegénységben élt, és a napi gondok miatt gyakran megfeledkeztek az adományokról, vagy egyszerűen nem tudtak miből adni. Marie Duran vette kezébe az élelem beszerzését célzó levelezést is, amely később Hollandiából érkezett. Nem kevés lelkierő kellett ahhoz, hogy tájékoztassák az embereket, milyen körülmények közt élnek, és ne feledkezzenek meg róluk.
Egyik levelét a Francia Tudományos Akadémia is kiadta kritikai kiadásban, mint kordokumentumot. Ezt a levelet a bátyja leányának címezte sok év elteltével bebörtönzése után.
Marie apja, bár 14 év után kiszabadult, de rövid idő után meghalt.
A vőlegényt is kiengedték, de el kellett hagynia az országot.
Pierre Duran valóban mártírhalált halt. 1732-ben fogták el, majd nyilvánosan felakasztották Montpellier főterén.
A sógornője és annak fiúgyermeke Genfben halt meg. Pierre
Egyetlen közeli rokona maradt életben, a bátyja Anne nevű leánygyermeke. Marie Duran vele kezdett el levelezni. Noha Marie sokáig nem látta Annet, a hozzá intézett leveleiben mély gondoskodásáról tett tanúbizonyságot.
Marie Duran a börtönben is tudott az országban folyó politikai csatározásokról, pl. Voltaire harcairól is. Tudott a gályarabságra itéltekről. Hallott a börtönökben sínylődők szabadulásáról is, amit ő maga 38 év elteltével kapott meg.
Ekkor találkozott először Anne-val, akivel összeköltözött a régi otthonában. Hozzájuk költözött az egyik börtönbeli társnője is.
Marie még tíz évet élt megroskadt egészségben, a korán jött öregséggel, annak minden nyomorával, de szellemi élénkségben.
A múzeum, amelyet Marie otthonában működtetnek, számtalan dokumentumot őríz. Ilyen pl egy nagyon apró zsoltáros könyv, amelyről nem lehet tudni, hol nyomtattak. Ezt a kis könyvet a női foglyok a kontyukban rejtegették. Találtak továbbá egy 1606-os nagy valdensféle  Bibliát is. A múzeum őrzi Pierre kéziratának másolatát, amely listába rendezi esketéseit és kereszteléseít, görög nyelven, hogy a katonák ne tudják elolvasni. Érdemes megemlíteni egy áruló listáját is, aki csekély összegért jelentette fel a hugenottákat, nem törődve azzal, hogy aggastyánról vagy ifjúról van-e szó. Az elárultakra gályarabság várt.
A múzeumban van egy rejtekhely is. Jobb kézzel belenyúlva nem fedezhető fel semmi. Mivel a katonák sose tették le bal vállukról a fegyvert, jobb kézzel kutakodtak. Bal kézzel az üregbe nyúlva volt csak megtalálható az, amit a foglyok a rabtartók elől eldugtak.
A kandalló mögött állt a prédikátorbújtató. Keskeny járat, amit kőlappal fedtek be.
Mire felvirradt a szabadság, rengeteg ember vére hullt a porba.
Vajon a 21-dik század embere mit ért meg a hithősök életéből? A választ jól tükrözi annak a túrista csoportnak a látogatása, akik közül sokan kérdik könnyed stilusban, ugyan, miért nem változtatták meg a hugenották a vallásukat? Nem kellett volna annyit szenvedniük, ha nem olyan vakon ragaszkodnak a hitükhöz.
Milyen távol van a ma embere attól, hogy valamit is megértsen az emberiség ama nagy küzdelmeiről, melyek a gondolkodás szabadságára irányultak, s amelyekkel kiharcolták a most élő népek erre  irányú jogait
Egy embert arra kényszeríteni, ami a lelkiismeretével ellentétes, olyan, mintha az életét veszélyeztetnék. Legyen bárki bármilyen meggyőződésű, soha, senki nem bírálhatja, nem ítélheti el, nem osztályozhatja, mert ő maga esik bírálat, megítélés alá és övé lesz az elégtelen osztályzat.

(Vankó Zsuzsa előadása nyomán)

 

 

Kép

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.