Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Wass Albert: Magukrahagyottak

2010.03.29

Arcán érezte a napsugarak simogatását, s emlékezetébe villant valahonnan a messzi múltból az anyja kövérkés, meleg keze, ahogy kislánykorában olykor végigsimitott az arcán. Ugyanez a puha, meleg érintés volt. De már nem szorult össze a szíve, és könny se szökött a szemébe, mint régen, amikor az anyjára és a gyermekévekre gondolt vissza. Olyan távoli és valószínütlen volt már mindaz, mintha meséskönyvben olvasta volna valahol.
Szeme megkönnyesedett, ahogy visszagondolt arra a régi kislányra, s az apjára, aki ott állt mellette azon a régi tavaszon és ismeretlen hősökről mesélt. A könnyek lassan túlcsordultak, aláperegtek az arcán, befolytak a szájába, és keserű-sósan összekeveredtek a kenyér ízével.
Sokáig ült ott. Háta mögött érezte a csöndet és a halottakat, szemei előtt tágra nyílt a hullámos horizont, s a kék hegyek emléklabdákat dobáltak feléje a messzeségből. Puha, meleg ütések érték a szívét, mely összeszorult tőlük és kitágult megint, és vergődött, mint egy megsebzett kicsi madár.
Majd egy kis idő múlva felsóhajtott, s a sóhajtás mögött úgy indultak meg belőle a szavak, félhangosan, akadozva, szégyenkezve is, de mégis feltartóztathatatlanul, mint amikor megnyílik egy régi seb, és fekete vérrel vérezni kezd.
A leány arcáról folytak, folytak lefelé a könnyek, némán, megállás nélkül. Hagyta. Sötét volt, mindegy volt. Egyészen mindegy volt már minden, tudta jól.
"Akik szeretnek, mindig sírnak."
Aztán nem esett több  szó, több nesz, semmi. Csak az éjszaka volt odakint, s magasan a sziklák fölött a hold. És a csönd. Más semmi.
A leány ült mozdulatlanul és fogta a hideg, halott kezet. S mikor a hajnal párái szürkülni kezdtek, fölállt. Gyöngéden fölvette a halott mellől az összegyűrt papírlapokat, s betette őket a keblébe, a szvetter alá. Aztán megindult, kilépett a barlangból és ment. Szemei szárazak voltak és furcsán tüzeltek. De vissza se nézett velük, egyetlenegyszer sem. Mint akit már nem érdekel, hogy mi az, ami egy emberből visszamaradt. Egy emberből, aki kedves volt nagyon, de mennie kellett messzire, mert az volt a sorsa, hogy menjen.

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.