Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szél lába elé

2010.01.18

    A szél lába elé

A szél lába elé lehevernek a tócsák; tükreiket
    növesztik meghajszolt felhők, s köpdösik
    újra meg újra. Hallod: a szomorú csatorna ott a
    ház szegélyén, a galambitató, hogy fuldoklik, ne félj:
    a villámhárító hiába hízik, ne félj, mi védve vagyunk.
Mint hallott, de még tollukban megmaradt madarak.
Az ablakok nagy szárnya mert a szobára működik, és mint
    vezetékeken szunnyadó, gyanútlan madarak a viharban,
    lemállik a világról a szoba, és a sínek közé zuhan,
    mint egy kődarab.
Mint kirágott narancshéj.
Mert idebent minden, mint kirágott narancshéj. Szerte-
    szét köpdösött mogyoróhéjak, mint halott, de még
    tollukban megmaradt madarak; az órák, a vekkerek:
    kikészített bőrű békák, mert kivették lelküket,
    az időt; nem ébresztenek, csak csengenek, csak csengenek.
Mint halott, de még tollukban megmaradt madarak.
Söpretlen szőnyegek és mosatlan konyhakövek, a sarkok
    pókhálói ragasztják-öltik egybe a falakat és bútorokat,
    amik érintésre omlanának maroknyi porrá, mint a
    múmiák,
mint a múmiák, mint kikészített bőrű békák; időtlen
    messzeségekig feszített idegekkel kimunkált mű, míves
    kegyetlenség; a halál pillanatának rögzítése, utálatos,
    tündöklő tény, az elmúlás diadala önmaga fölött, a bőr
    titkainak tudása, őrdöngős tapasztalat, a felszín
    áramos varázsa: ha hozzáérsz, összeomlik, elveszíted,
elveszíted az egyetlen eredményt, múltad, szerelmed párlatát,
    a felszín kenetét, a tündöklésbe borított bőrt, ami megvéd,
    ami igazol még. Mint senki más, e titkot úgy tudod; mint
bűnszövetség pecsétje hallgatás, miköztünk úgy kapocs, hogy
    tudjuk, hogyan takarjuk, óvjuk, tartjuk forró szép izgalomnak
    rettegéseinket, mint hazudjuk állhatatosságnak a tétlenséget,
    a tehetetlenséget rendeltetésnek, miképp magyarázzuk
felelősségnek a gyávaságot, egymásnak mindent elintézünk, de mindent
    mert tudjuk a mentegetés módját, ismerjük a fáradságot,
    amivel megismertük a mentegetés módját, ezt ismertük meg
    jobban mindenkinél, megismertük, mert
mint vadász, ki halállal kacér, vérző nagy harc után a ritka
    zsákmányt, a trófeát vigyázza: a bizonyítékot, a hitet,
    mert a kitömött, a félelmetességébe merevített vad, a tény,
    s látható karmok, ádáz tartás:
    a győzőnek szobra, szobra a győzelem pillanatának,
    a küzdelem emlékműve,
    megszakítatlan küzdéssel hitegető; mi úgy hittük el:
    ha úgy lettünk eggyé, bizony fenyegetetten,
egymásnak azt jelentjük, mint vadásznak a veszély, holott
együtt puskára s vadra ügyelni lett volna fontos
    – ó, sok mellébeszélés. Látod: de megtanultuk a
    mentegetés módját, hogy kitapasztaltuk a bőr titkait,
    a látszat lehetőségeit, a hazugság határtalanságát, ó,
nem egymásnak: egymásért, egymás izmait, idegeit kímélve, míg
    elsorvadtak az inak, amik a világhoz kötöttek, reflexeink
    elaludtak, ahogy túlaludjuk kislányunk ijedt szólongatásait
    a délelőttökön, midőn a hagyma- és verítékszag:
    szegénységünk legendája beleheli az ablakot, és hamu és
    dohány hemzseg a szalonnahéjon, és útra kell kelnünk, és
    a titkot, a közös nyelvet, az összetartozás, a közös
    életbemaradás, az együttmaradás, az életbenmaradás, a
    tündökletességben maradás titkát, az összetartozás
mindenki előtt varázslatos, mindenki előtt megfejthetetlen
    titkát őrizni s fokozni az együtt kitapasztalt
    ceremóniákkal: a kölcsönkérések módozataival, a könyvek,
    ruhák, bizsuk, edények, bútorok, szerzett, lopott, kapott,
    kikönyörgött, megvett, csinált vackok, értékek, emlékek
    eladásával, elcserélésével, hitelezésével, kérvények,
    haladékok, felmentések szövegezésével, bocsánatkérések,
    kiengesztelések, lekenyerezések, zsarolások, behízelgések és
    kiegyensúlyozások gyakorlásával, egymásért még némi hitelre
    mi lettünk málló, kopott életünk zálogházi becsüsei, egyidőben
    tettes és ítéletvégrehajtó. Ezért kél minden lázadás:
ha egymásért, csak egymásba marva, mint éhes, oktalan fogak, ha
    nyersebb falatra nincs türelmük, és sorvadva várnak oly puhát,
    mely haszontalanná hullatja őket. Átrághatnánk-e most annyi
köteléket, annyi köves, vad kérkedésen átkaparhatnánk-e magunkat
    – körmünk megvetemedett – mernénk-e egymásért indulni, mondd,
    egymásra, mondd, ma rátalálnánk? Akarnánk-e ma indulni
                                                                                           egymás felé,
    hogy magunkra leljünk? A szél lába elé lehevernek a tócsák;
tükreiket növesztik meghajszolt felhők, s köpdösik újra meg újra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.