Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyébként

2010.01.18

Egyébként

Látom a tükörben arcomat, látom
    vonaglásait: pengének kiszolgáltatottan.
Látom fölrémült szemem.
Látom fogatlan számat.
A rútság rétegeit, a szivacsos bőrt, látom
    a régen oly telihold-szemet, az immár
    fogyóhold-szemet, sarlós macska-szemet a
    madarak lestében.

Hallom az időjárásjelentéseket.
Hallom a vízállásjelentéseket.
A piaci tájékoztatókat.
Hallom a mai napon a világháború kirobbanásának
    tíz éve legnagyobb veszélyét.
Hallom az ellenakciók és a békeharc frontjainak
    irányát.
Hallom a falba zárt csövek nyögését.
És májusban, hogy a fűtőtestről pattogzik a festék.
Hallom a viccet, az elsőt, harmadikat, tizediket.
Hallom az esőt.
A padló mállását hallom.

Érzem a foghíjamon torkomra szökő hideget.
Érzem kevés fogamban a fájdalom barlangjait, tövükben
    a tályogok egymásba tágulását.
A gyulladás gócait.
Bordám alatt a csikorgó, rezgő fájást.
Lejjebb a bélgörcsöket.
A sietni nem-bírást.
Minden mozdulatra szögesdrót rései közti kúszást.

A szív szüntelen döngését, a levegő útjába állót.
A mindig másmilyen, mindig másfelé vonuló kiütéseket.
A vásó vállat, térdet.
Ecetbe mártott agyat.
A két szorongó perctől hányást.
Örökös hányingert.
A huszonnégy kilós súlylemaradást.

A szemhunyásra szédülést, ágaskodásra halántékgörcsöt.
Tapasztalom a félelmet; a váratlan veszélytől, a
    valamitől, a kiszámíthatatlantól, de a
    mindig bekövetkezhetőtől.
Tapasztalom a doktor-fóbiát.
A hivatal-fóbiát.
Az alvó embertől, a néma embertől a félelmet, mert
    valami történhet –
    én nem mozdulhatok:
érzem az úttestre lépve, hogy a síneknél eltévesztem az
    utca hosszát és keresztjét,
    elfelejtem az indulás irányát.

Tapasztalom a reszketést
Az éjszaka-fóbiát.
A félelmet a tollas madártól, a hirtelen rebbenő
    madártól, a tollseprű tapintásától
    eszméletvesztést.
Látom az ágak árnyait emberré formálódni ablakomnál.
Hallom a kinti zajokat léptekké rendeződni.
Érzem, hogy a szívdobogás nem erősödhet tovább.
Érzem, hogy belenyugszom, hogy számot vetek.
Látom árnyékomat: elválik, visszarándul.
Érzékelem, hogy csak a falnak beszélek, mígnem
    tapasztalom, hogy a falnak is füle van.
Magam tudom csak megmutatni, nekem milyen szeretet kellene.

Magamnak a páros ágyban.
Magamnak a könyvek fölött.
Látom a tapintat, a gyöngédség, az udvariasság és
    méltányosság zsákutcáit:
érzem az érzékiség torzulásait, az érzéketlenség
    falához eleve visszapattogásra dobált labda
    kényszerét.
Tapasztalom a pofonig robbanó indulatokat.
A jármű-fóbiát.
A nyakkendő és gallér utáni sóvárgást.
A külső feszességét.

A nadrág élére való vigyázást, mely útja a fegyelemnek.
A megrendülés utáni sóvárgást.
Akár egy templom iránti sóvárgást.
A megrendülés vágyát, egy jó szavamra kigördülő
                                                                    könnycseppet,
Egyetlen ember hitét.
Esetlegegy mentőkocsi hangját, amire torkon akad a szó,
    ami végigszáll a városon, minden hangoktól
    különbözően,
    fehér mentőkocsi-angyal.
A vágyat tapasztalom,
egy felköszöntő,
egy meglepetésnek hozott gyufásdoboz,
egy levél után, amiből nemcsak a panasz ömlik, hanem a
    segítségkérés szavai is,
egy komoly arc,
egy végigmondható és megválaszolt mondat,
egy hegedűszóló,
egy mondat után, mely hivatásomhoz parancsol;
mert hiányzik,
mert látom a tükörben arcomat,
látom vonaglásait pengének kiszolgáltatottan.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.