Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyónás és áldozás

2010.01.18

Gyónás és áldozás

Vélem: a gyulladt ég letérdepelt
lábamhoz, s eremben izzik a Tejút.
A Mindenségre nyílik életem;
országnyi gondok, szerelmek, elunt
s ezerszer újra fölemelt álmok
gyökerével futtatott éveken
búvik a testre, időre, térre vágyó,
földbe-ágyazott-kristály értelem.

Gyermekkorom. A padlóra hevertem.
Vonat nélkül feszült a kréta-sín,
toltam a képzeletet, míg mögöttem
a konyha szőtte dolgos álmait.
A fotel zárt ölétől hogy remegtem!
Hívott a párkány, az ablak mosolya:
szemem parázslott, szikrázott kezemben
az első leírt szó varázslata.

Bolydult zálogház tépte le anyámról
egyetlen télikabátját egy reggelen.
Az ég szemében alázat zokogott,
s egyetlen gondba zárult életem.
Az áldott sarok s a halkszavú kályha
izzó ölén is vasmarkába zárt
– hiába gyűrűzött álmot körém a lámpa –
a szöges félsz s hideglelős magány.

És mint megmeredt éjben a kiáltás,
úgy fakadt föl az a májusi reggel:
állok, kezemben a gyűrött Kiáltvány,
s nem tudom, mit kezdjek holt életemmel.
Mert múltba hullott immár az a perc,
melyben szunnyadó testem megfogant.
Meg kellett halnom, hogy újraszülessek,
s a felismerés szője álmomat.

S eszméletünk – bölyi, zamárdi esték –
a tábortűz öléről szikra száll,
fölparázs tudatunk büszke fényét
égre veti a tisztult ifjúság,
S az Ági-váró sarki reggelek;
hogy álmodott hű szavunkban a holnap!
Tudtuk, kigyúló hajnalok reménye
egyszer szárnyaló csillagokra lobban.

S egy reggel arra ébredtem: miattam
zokognak felkönyörgő tanyák,
s engem vádol anyám szemében
az évezredes megalázkodás,
és tudtam, többé el nem futhatok,
nem óvhat vetett álmok paplana;
a felelősség sejtjeimbe épült,
s tudtam, tettekké érik a gondolat.

S véltem: e fáradt föld csupán reám vár,
makacs talajból napra nőtt akácként
megfékezni a múlt konok homokját
s fürtöt forrni az ébredt jelenért.
(S szerelmek tűz-ágyában sem nyugodva
vallották riadt-álmú éjjelek:
szegetlen kenyér minden éhes óra
annak, ki tudja, tenni született.)

Mert tudom: a gyulladt ég letérdepelt
lábamhoz, s eremben izzik a Tejút.
A Mindenségre nyílik életem;
országnyi gondok, szerelmek, eltűnt
s ezerszer újra fölemelt álmok
gyökerével futtatott éveken
immár időre, célra lelve lángol
a töretlen-fényű-kristály értelem.

S ostyaként veszem ajkamra a szót
(emberré tisztítson önnön tüzem),
s egyenes derékkal, tiszta lángú vérrel
lépek közétek, hirdetve a törvényt;
meteor-izzással szálltam ki körömből:
hívott a közösség sugarából font ég,
s ember-hitem új térítőjeként
immár a föld körébe szállva szólok:

Egyetlen gondért szült újjá a reggel,
hogy elszakítsam nyűgös ezredévek
láncát, s a dolgavégezetlen
remény helyett a dolgos értelemmel
hintsem be népem szántott életét.
Szárnyas mosolyom tenyerükre szálljon,
örömmel, bajjal, küzdjek álmukért,
s hitem előtt a balsors megjuházzon.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.