Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jelzőrakéta

2009.11.14

Jelzőrakéta

1.

Most felhős az alkonyat, horzsolásokkal teli test.
A liget ritka lámpái kigyúlnak.
Fölkattognak a gázórák,
a locsológépek összecsukják tündöklő szárnyukat, kitátják
torkukat a mimózák.
Honnan e nekifohászkodás? Keserű fűszál a számban.

Honnan vegyem a bátorságot, kérdezem magamtól,
honnan vegyem,
honnan vegyem a szerelem szép hasonlításait, honnan vegyem,
kérdezem magamtól a bátorságot, hogy életünkből, a
mi kettőnk életéből ezt a jelzőrakétát kieresszem
lássátok és jertek, íme, itt van a szerelem, íme, itt van
amaz élet, amit kerestek, amit
kerestünk mindannyian, amit
mindannyiunknak akartunk volna építeni;

aminek tégláit bolyongásaink közben szedtük össze az
országutakról,
a látókör, a mindenkinek kellő tapasztalat tégláit a
gyaloglások révén, amikor sose hallott
falvak, tanyák tócsáiban mostuk meg lábunkat,
külvárosok falába vájt utcákba bújtunk, hogy fölvegyük,
mint barlangba vonuló remeték, az elhivatottság jegyeit, ahol
a fölteregetett lepedők vásznára vetítettük e negyedek
majdani képeit, miközben
hazajöttek a családapák, és mi kapuik alatt ittuk üvegeikből a
rossz bort, és
együtt hánytuk velük a keserűséget, és elfelejtettük a
szagokat, a tarhonya és mosogatórongy szagát, a
rettenetesen szűk öltözők szagát, a villamosokét, a moslékos
hóét, az örökös levesekét, a gyerekek pelenkaszagát, az
asszonyok főzelékszagát, az adminisztrátorlányok szappanszagát,
a titkárnők parfümszagát, a manekenek illatát az eloltott
tévék utáni csendben, az udvarok
leánderszagát, a hullócsillagok köszörűszikra-szagát, és
elfelejtettük ezt is, és hazamentünk,
és nem tudtunk aludni,
és mentünk,
és a téglákat hordtuk egyre; az újféle munka tégláit
- valóságos téglákat - ingyen, mert így volt ránk szükség,
mert kellett a csatorna, mert a kukoricát le kellett törni,
mert kellettek az új utak, az olajfinomítók, mert
bajban volt a mezőgazdaság, mert bajban volt az építőipar.
Hát hordtuk a téglákat, és hordtuk életünkhöz is:
a látókör és tapasztalat tégláit,
a fegyelmezett lázadás tégláit,
az újféle munka tégláit, az egyenlő munka tégláit,
az egyéni felelősség tégláit és a mindenki előtti felelősség
tégláit, a számonkérés és számotadás lehetőségét,
szükségességünk érzete: szabadságunk tégláit és
az új erkölcs tégláit: a valósan egyenlő szerelmet.

Mert olyan életet szántunk, mert olyan életet szánunk
magunknak s mindannyiunknak, amitől szegénységünk,
amibe beleszülettünk,
nem a szégyen pattanásával ütközik ki homlokunkon, ami
szégyent nem kényszerülünk lekaparni, sebeit kenegetni
olyan kenőccsel, ami alól eltűnik arcunk, ami beárad bőrünk alá,
a hús alá, agyunkat átitatja;
amitől eredendő erőnket, igazságunkat,
valós érdekeinket, egymásért verő tiszta szívünket,
lelkiismeretünket, munkánk értelmének méltó tudatát,
sokaságunk, értelmünk, akarásunk, életünk szépségének tudatát,
egyenességünk és áldozatosságunk szépségének tudatát,
kiteljesedésünket és tehetségünk tisztességes érvényesülésének
útját,
megillető hatalmunkat
nem kényszerülünk
eladni
a jogos jólétért,
ha nem azt örököltük!

2.

Szerelmem, nézz rám, tekints mindannyiunkra,
tekints az életedre, te
haragod pátoszát öngúnnyal fölhigító, ne nevess sorsodon,
ne hidd el,
ne tedd, amit kívánnak, hogy
vidáman elviseld!

Csak tekints magadra, opálos, fáradt szemedre,
kiázott kezedre, reménytelen hajadra,
nézz rám, tekints reánk,
a szerelem szép szavai akikben szitokká rongyosodtak!
Állati ölelésünket,
nézd, kihulló fogainkat, a nyálkás mosolyt, keserű vicceinket,
az elrohadt röhögést, söreinket, lábunkat,
a szappan lakkozását hajunkon,
hallgass bennünket, hallgasd az én beszédemet,
hétfőtől szombatig csak a vasárnap öklendezését,
az okos, szép nők után csak a szervek vonaglását,
szavaink között csak az ételekét,
a bérekét,
az árakét,
csak a rettegett hóét, az időjárás szavait,
mert tudnunk kell, mert mérni kell,
hogy kitartson a cipő,
hogy járjanak a vonatok, a villamosok,
hogy el ne késsük,
hogy ne vonják le,
hogy legyen még nyitva,
hogy ne a romlott maradjon ránk, ne a savanyú csak, a száraz;
egyre több keserű viccet, ha másképp bele nem szólhatunk,
egyre több durvaságot, ha csak szerveink vonaglása,
egyre több pohárral, míg nemcsak a drágább kapható, ó,
kihez is van közünk, bár sorsunk oly közös,
ki értené
közülünk, mit
magunkról
mondanánk, ha szavaink lerongyolódnak, és már nem vagyunk mások,
mint maguk az árak, maguk a bérek, maguk az útviszonyok,
maguk a részletösszegek, ha
a mi számunkra csak az olaj tócsáin a szivárvány, nem aó égen, és
nem az erdők levelén, csak késeinken a rozsda.
És
kivel, mikor, hol beszélhetjük meg életünket, ha
az emberi élet feltételeit,
a forró vizet, amiben megfürödhetünk,
a szobát, ahol gyerekeink békén írhatják leckéjüket,
a gépeket otthon,
úgy nyerjük el csak: magányunk árán,
rokon pólusokként - egymást csak taszítva?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.