Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pass Lajos: Első reqviem 2.

2009.11.14

2.

Ki kéri számon ettől a századtól
elmúlt századok vétkét?
Ki kérheti számon
gyerekeinktől
a mi bűneinket,
ki mondhatja, ki meri mondani, hogy az apák, az anyák szégyenének
a mi arcunkon kell kivöröslenie, ki állíthatja,
hogy a születés nem több egy pillanatnál,
hogy csak annyi, csak vége egy fájdalomnak, csak
csúcsa a szerelemnek, hiszen

a csúcs: a kezdet,
a végtelenbe láttató, teljes tagadás, hasonlíthatatlan,
mindent újra termő és teremtő
s csak ezzel visszatérő és csak
ekkor:
ha mindent újra termő, ha teremtésével
minden volt kétség tagadója,
de csak teremtésével tagadó, csak ha
átalakuló:
átalakító,

hiszen mi is megfogantunk szenvedélyben!
Szüleink szenvedélyében porrá izzott, belepusztult
minden fondorlatos örökség, ami
értelmünket, szívüket zabolázta,
mi is szenvedélyben fogantunk, ahogy megfogantál te,
kiskölyök, de
ki emlékszik erre,
ki hiszi el önmagának ezt már, ki hiszi el, hogy
értelmes élet másképp nem épülhet:
csak folttalan, nyílt akarattal,
teljes
testtel, tudattal csak
ismeretlenbe-bátor tekintettel,

de hát,
ki volna bátor elhinni ezt,
hogy bátorítanánk erre téged, kiskölyök, ha
az egyetlen tapasztalat,
a tapasztalat, amire hivatkoztak annyiszor,
csak az lett: mi módon játsszuk ki őket,
hogy bújjunk előlük, hogyan hazudjuk magunkat
selymesnek előttük, míg egészen azzá nem lettünk,
nem simulóvá:
hazuggá,
az egyetlen tapasztalat, amit valóságban általadtak:
lenézni,
megvetni őket, hiszen

szépségre, békére, tisztességre akartak volna
fölnevelni minket, és
fölneveltek félelemre, szorongásra, menekülésre, símulásra,
alattomosságra,
fölneveltek szétszórt életre, közönyre, vonakodásra,
még megmaradt szándékaink közt is átzokogott,
kitágult szemű éjszakákra, pedig
a mi szemünk fölfénylett volna annyi szépnek tudott
vágyuktól, tettektől, és
kúszva is nyomukba kapartuk volna magunkat, még
ez tartotta volna szívünkben
méltónak őket haragra, értünk égő annyi harcuk
itt égett volna tovább ujjainkban,
örökölt vágásai tenyerünknek
úgy tértek volna meg tenyerükbe, de

mi nem láttuk, nem éreztük egyetlenegy napig sem őket
ilyennek,

közöttük kellett
nélkülük
s rájuk gondolva se fölfedezni, hogy
úgy kell itt élnünk,

még harcok, hősök, megnyomorítottak,
máig megnyomorítottak föl nem adott hitét, szenvedélyét
nélkülözhetetlen,
mert feszül minden, morajlik.
A felhőkel hozzák feszültségét a távol egyre vadabb,
a közel egyre felemásabb
viharoknak, és
nem tudjuk, nem tudjuk, hogy ítéljük
hogy ítéljünk
mi,
ha ninc, amit tehetnénk mi magunkkal,
ha az építés egyre iszaposabb talaján,
egyre idegtépőbb csendben
ez maradhat csak,
ez növekedhet:
élni különb dologban, mind mélyebb szerelemben,
mind merészebb: terkényebb
szerelemben,
úgy nézni egymás szemébe:
már benne észrevenni a felnőtt jövőt,

mert egymás ölébe ájult perceink, jaj, önkívületünk,
szépséges szép szédületünk:
nem a szerelem csúcsa, de
gyökere, földje,
nem beteljesedése:
nyitja
a szerelemnek,

mert a szerelem: teremtés, önmagunk teremtése:
átalakítása,
tagadása minden elmúlott, akarattalan, gyáva, megalkuvó vagy
mindegy, de minden
felelőtlen perc tagadása,
mert a felelősség: az áldozat,
az áldozat: megszilárdulás,
a megszilárdulás: tisztaság,
és a tisztaság: merészség:
a nem fontolt, fondor,
a nem kitapasztaltan tapogatózó vágy, de a
minden feltételezésen átizzó, átégő, bizonyító, mert
a bizonyítás: a győzelem, a győzelem:
megvalósulás, és
a megvalósulás:
az emberség.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.