Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Talpig verítékben: itthon

2009.11.14

Talpig verítékben: itthon

Huzatosra nyitom az ablakot, és nem sodorja ki
semmi innen ezt a szorongást. Hozzáláttam
leélni mindennapjaimat, égettre vitáztam a torkom,
hozzácsapódtam, akihez lehetett,
berúgtam, ettem, dolgoztam, mint akinek
szénája rendben van, mindig akadt, ki fizessen, hát
izzadtan, félelemmel, de meghajlítottam mozdulataimat,
szavaimat színeztem, és
gyógyszerekkel szívattam verítékemet, hogy
ne tagadjanak ki egy mulatóból emlékeimmel,
amiben kisvárosok zsugorodtak, megszikkadtak a napon,
föl sem fedezve oly szegénységben, hogy a galambok
vakolatot haraptak, s az elkínzott utak agyagján
kimarjultak a kerekek, s a gerendák hasadékában a legyek
összeasztak, leszáradtak, mint leprásról a hús

És a reggel partjairól az éjszakáig ahogy átvergődtem:
munkákon, szolgálatokon, ebédidők szigetei közt
fuldokolva, amikor, hogy ne járjak meztelen: iszonyúan
idegen dologban fillérekért megmásítottam
mosolyomat, tenyeremet, szavaimat ráfogtam primitív kis
kötelességeimre, hogy életem egyetlen célja,
nehogy szétmarjam a könyveket, aktákat, köpenyeket, míg
körülöttem a város tele volt bizonytalan hírekkel,
rémhírekkel és igazakkal, hisztériával és szomorúsággal,
és a lakásbörzén fölszökött lázban tántorogtak
pénztelen, könyörgő falusi lányok, akiket az ország
elfelejtett megmenteni, tántorogtak lerobbant
családapák, akik alá az ország nem adhatott talajt, és a
közeli pályaudvarról közben érkeztek,
dőltek szakadatlan a földekről idefutók,
akik megmagyarázatlan fájdalmukban a hálókocsikat
leköpdösték, mert beleizzadtak ingükbe, mikor még
föl sem vehették.

Én ittam, táncoltam, alig áttetsző fényben, mert
jobb volt elhinni, hogy gazdagabb örömre sose futja,
hogy átfúrhatom merő érzékeimmel azt a falat,
azt a falat áttörhetem, ami rám veretett a vesztett szerelemben,
ahogy elvesztetten: ittam, táncoltam, és
elképzeltelek fehér ruhában a fölfeszült ég alá, mert
szép voltál te szakadatlan, mert megráztál engem szüntelen,
mint évszakok váltása a földet, és míg ágaskodó érzékeim
reszkettek mindig készülőben, mindig sóvár idegeim míg
villódzó testté lealáztak: fölgyülemlett vad áhitattal
kútjaimból feltört feléd hajló forróságom, megégtek
karok és térdek és vállak, de nem találtam soha egy
szemet, ami fényével, mint a szivárvány, folytatta volna
szememet, nem találtam egy kezet, ami
- ha megbénulnék - termékennyé tehetett volna engem, hát
fuldokoltam idegen hajlatokban, amíg már hiányod is
a tisztaság volt, mikorra valahány nap ilyen lüktetés lett:
fölszívtalak tudatomba, átáramlottál rajtam, ráleheltelek
dolgaimra, fölszívtalak újra, ott ziháltál ázottan és
hevültén, mikor azt hitték, gátatlan az én sodrásom,
te tágultál akkor tudatomban, és át nem törhettem én
azt a falat, amit körém vertél, mert minden vereségemmel
megerősödtél, fájdalmam megerősítetted, így tereltél újra    (egybe!!

alig áttetsző fénybe, így tereltél magad elől, mégis magadhoz.

Mert két út volt: kifordítani magam, percenként
magammal elhitetni, hogy nem létezel, ha létezik más,
elhitetni, hogy létezik part patak nélkül, hogy
mint fuldoklót, ha görcseiből szabadítani úgy akarják, hogy
lélegzetét fojtsa vissza végképp, elhitetni,
hogy szöget verhetek üregbe, plántálhatok magot szövetbe,
hogy örökre tűnik el az ablak, ha egy függönyt rábocsátok;
és ha örökre tűnik el az ablak, ha befalazom, ha az
ajtót is befalazom, mi ment meg engem akkor
vakságtól, fulladástól, mert eltűnik-e a fény, ha forrását
eltitkolom, de: eltűnhet-e, szabad-e tűnnie?

Mert két út volt, és le kellett hajtani a fejem:
nem megadóan, de homlokomat szegezve, és
kezem ököllé kellett préselni, nem keserűen: akarattal, mert
gyötrelmes fényednek elébe kellett menni, mert
egyedüllét és tehetetlenség szorítójában is és
szegényen és csak szegények között is és fájdalmat
és örömek híját fölvállalva, a remény fűszálairól
százszor leszakadva kellett elébed menni, mert
minden búvás, rejtezés, letérés: csapda, halálos, ahogy
hiába kaparnám magam mind mélyebbre a földbe, egyre lejjebb:
csak felszínre érnék, felszínre újra és megrekedve:
közepén pusztulnék megrekedve, hát föl kellett vállalni
azt az utat; a megszorítottan, de a csak megszorítottan
feléd vezetőt, míg a hétköznapok és ünnepek percei
kicsapódtak bőrömön, és a külváros korma halántékomon
fényessé tett, fölizzott kiválasztóan a körutakon.

Mert két út volt, míg a bombatölcsérek száját betömték
szeméttel, és nemzedékem meleg, érett homokba hemperedett,
amivel kitikkasztották, elrejtették szemünk elől a
háborús víztárolókat, és apánk és anyánk járták válünk a
várost, vállaikon, a tömegek vállán, ezen a könyörtelen
tengeren, fehéren és egymás hangját fokozva, mint a habok,
úgy hullámzottunk mindahányan. Mert tudta mindenki:
mi csapódunk a partra egyszer, mi zúzódunk a sziklák
fehérén porrá, de a mi karmos akaratunk elgyötri,
elgörgeti egyszer valamennyit. És fölserdültünk és fölnőttünk.
És szelidültem és vadultam, mint akit önnön házából
kizárnak, és elfáradtam és nekikeseredtem, míg úttalan
utakon hordoztam az elképzelt jövőt, országutak
szegélyén integettem, könyörögtem, köptem, míg
sárban, kövekkel töretve kölykök kaparták magukat
az iskolák felé, és nem volt víz, és nem volt villany, és
nem volt hús annyi tanyán, és lezuhantak repülők, és
fölszálltak és összeégtek, és fölszálltak megint diadallal és
makacsul űrhajók idegenben, míg
kiürültek, megvénültek a falvak, megráncosodtak a földek,
és kamaszlányok bújtak át a körfolyosók korlátain, és
iskolatársaimat viszontláttam megbilincselve, szégyentelenül,
lábszárukon horogkereszttel, tetovált fegyverekkel, és
láttam szemükben szólatlan rám verődő vádjaikat, letagadhatatlan
bűneimet: a cinkosságot, amikor elfelejtettem észrevenni,
hogy miféle ritmus ölelheti magához őket, miféle ritmus hiányzott
az életükből, az életünkből. Kiért üvölthettek?

Mert benéztem a kapuk alá; és takarítónők opálos szeme, mint
üvegcsonk, már-már fölhasította fehér ingemet. Mit akartam?
Mint kínokban foggal-mart ököl: a hold fönnakadt,
mindig ütésre készen, míg üzérekkel is összeröhögtem, és
elsírtam magam egy virágon, amikor már
nem tudtam végképp, miféle köhögés szakíthatja föl, milyen
kés nyithat utat, hogy ez a szorongás belőlem kiszakadjon.
Mert fehér ingemet megolvasztották, lemarták emlékeim
egy mulatóban, ahová menekültem, mert azt hittem,
lehetek idegen itt, ha nem lettem otthonossá, mert
gyulladtra üvöltöttem a torkom a tüntetéseken, a
bombák ellen, amihez, azt mondták: nincs közöm, és
üvöltöttem, talpig verítékben a termekben a vijjogó (egybe!

gitárok között, amihez, féltem: nincs közöm, kiabáltam és
magyaráztam, és elhagytam magam éppannyiszor, és átvertem
annyiakat és mindenik percben; üvöltöttem, ha hangtalan, ha
élesen, mert nem volt a kezemben semmi, mert láttam: az ország
mit hagy rám, mit hagy felnőttkoromra, mert tudtam,
egy nemzedék majd fölleli rajtam minden keserves nyitját,
mert tudtam, nekem kire kell mutatni ujjal, kire kell
máig, és éreztem: ki kell valahogy törni mindenik percben,
kiforgatni, kimetszeni a földből megannyi gazt, a rám csavarodót,
üvöltöttem, hogy miért nem veszik észre, és üvöltöttem, hogy
nem tudom, hogy nem akarom észrevenni én se, mert
két út volt -

Mert két út volt, és le kellett hajtani a fejem:
nem megadóan, de homlokomat szegezve, és kezem (egybe!

ököllé kellett préselni, nem keserűen: akarattal, mert
ereimben fojtott szerelem rögeivel, rohamok,
veszélyek közepette, talán felelősségből, talán félelemből, de
meg kellett tudni: ha idegen nem vagyok, ha itthon nem vagyok,
mielőtt e fulladás végképp torkon ragadna: föl kell vállalnom
azt az utat, a teremtőt és tagadót, ha terméketlen is, de
tevékenyen, mert minden búvás, rejtezés, letérés: csapda, halálos,
és hiába vézna váll, meszetlen csontom: olykor fölpattanó
idegeimmel, ha mindig ingerülten is, tudok, tudok annyit amaz
úton előrelökődni, hogy szégyen, szégyen le ne taroljon.

Mert mit tudom én: egyetlen fájdalom is feloldódik-e,  (egybe!

megmenekül-e egyetlen halálig sebzett élet is az én
mozdulataimra, de tudom, mert menekültem, mert volt mi elől a
közöny futóárkait magamnak megásni, tudom:
ezért nem szívódhatok fel közöttük, ezért nem tűnhetek el;
nem is, nem is a szégyenért, de mert nincs, mert nem létezik
menedék, míg kell menedék. Ez az ország megismerte a
buzgárokat, mikor irdatlan gátak mögött csapott fel észrevétlen
és irtózatosabban, és falvakat kapart ki a földből, és
erdőket borzolt halottá. Mit értek a zsákok, a rudak, a kövek?
A vizet, a vizet kellett levezetni, elapasztani, kiszárítani.
Mert nem lehetett másképp. Mert nem lehetett több oltalom,
egyetlen éjszakánál. Mert nem volt elegendő egyetlen éjszaka.

Halkan és folytonosan, mint a távoli tenger emlékei tudatomban
szállnak, itt szelíden morajlanak repülőgépek, akár e nép gondolatai
közt a költöző madarak, a mindig visszatérők,
az otthon szépséges bizonyítékai: a mindig úton levők.
Mert a visszaérkezés: az út, az itthon: a vívódás, a soha nem
ernyedő; és nem lohad, tudom, a szorongás soha bennem, de tudom:
így lesz itthon, szabad így leszek, míg a félelem
cserepezi számat: van mit féltenem, míg rekedtté tesz a
harag: van miért, van kiért gyűlöljek, de csak így, csak
így tarthatom meg, el csak így érhetem. E nyárutó heve,(egybe!

 tudom, mocsokká csak így nem csapódik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.