Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


21. rész Visszatekintés

2010.07.18

Úgy érzem, mintha rám szakadt volna a múltam. Vibrál bennem ezernyi esemény, cikáznak a gondolataim. Egyszerre van jelen Erzsike, Ildikó, a tanárnő, a banya és még nagyon sokan mások. Átszőtték az eddigi életemet, és belém olvadtak.
Nyitott szemmel fekszem az ágyon. Egyedül vagyok a szobában, ahol a fehér vaságyak mellé fehér vas éjjeli szekrények simulnak. A fiókban könyvek, az alsó ajtós rekeszben néhány ruha.
A bevillanó délutáni napfény szivárvány színeket fest a szemközti sarokra. Eszembe jut róla valami, amiről kisgyerekként azt hittem, a legszebb kincs a barlangomon kívül.
Apám által szerkesztett kis kerekes kocsiban ültem, amit puha takarókkal béleltek ki, hogy kényelmes legyen. Nagymamám valahonnan pávatollat hozott nekem és a kezembe adta. A tollat a nap felé tartottam, és átnéztem rajta. Gyönyörű színek játszották el benne azt a békét, amit később a világban sose találtam meg, hiába kerestem. Azt akartam, hogy a toll örökre velem maradjon, de nagyon hamar elvesztettem. Tudom, a sarokba festett színskálát is fölemészti pár rohanó perc, ezért próbálom a képet minél mélyebben magamba zárni.
Nehéz volt a nap. Reggel úgy fájt a gyomrom, hogy azt hittem, nem fogok tudni leérettségizni. Egyetlen falatot sem ettem és néha rám jött a szédülés. De amikor elkezdődött a nagy megmérettetés, rám talált a nyugalom. Magyarból könnyen feleltem, és a keresztkérdések sem okoztak gondot. A matek tételemet a tanár kicserélte, így fogalmam sincs, mit húztam. Ő a kétismeretlenes egyenletet nyomta elém, ami remekül ment. Töriből az imperializmus kialakulása került a kezembe. A tételeket pont eddig tanultam meg. Óriási szerencse. Biológiám olyan fantasztikus lett, hogy leállítottak és hamar megadták a jelest. Minden a vártnál jobban sikerült, fölöslegesen izgultam előre. A vizsga után pertut ittunk az intézet gondnokával, akivel soha többé nem találkozunk. Ilyen az igazi pertu. A konyaktól pörögni kezdett velem a szoba. Visszavonultam és lefeküdtem. Nem bírtam elaludni, csak az járt a fejemben, hogy lezárult életem egy fontos szakasza. Az utókezelők és az intézetek mintha kart karba öltve táncoltak volna körülöttem. A sok száz megismert ember, gyógytornászok, nővérek, tanárok egyszerre bámultak rám és azt kérdezték, mi lesz velem ezután. Ezt kérdeztem én is magamtól. Egy fejezet lezárult, most új kezdődik, ami remélem, sok boldogságot hoz.
Merev tekintettel nézem az ágyammal szemben lévő sarkot, attól várom a választ. Ám a sarok csak az emlékeket mutogatja, jókat, rosszakat felváltva. Ekkor a távolból fölhangzik egy sziréna. Nem erős, inkább sandán lopakodó. Egyszer csak felnyit egy poros könyvet, ami valahol a lelkem polcán szendergett hosszú évekig. A könyvből olyan történet bukik elő, amiről azt hiszem, a képzeltem szülötte, pedig nyoma maradt, s ez bizonyság arra, hogy valóság volt.
Nyáron történt. Mindenben az élet gyönyöre izzott. A fákon a levelek összeölelkeztek, hogy árnyékot nyújtsanak a vándorlóknak és az otthon maradóknak. A virágok fölött méhek szorgoskodtak, vagy pillangók kíváncsiskodtak. Szellő nem mozdult, felhők nem ringtak, a kövek a homokban sütkéreztek. Közelről s távolból tyúkok kotkodálása verte fel a szuszogó csöndet, olykor kutyaugatás hallatszott.
Furcsa fáradtság karolt át, nem kitartóan, csak időnként, mintha nem is velem lenne dolga.
Emlékezetem úgy őrzi a pillanatot, mint gubó a hernyót. Védi, majd útnak ereszti, amikor éppen felidézem, de nem lepkeként, hanem hernyóként.. Aztán újra magába zárja, s az emlék tovább kínlódik a burokban. Szeretne csodálatos lepkévé válni, de akadályt gördít elé a tény, amely üvölt, vigyorog, és óriási ceruzájával a megmásíthatatlanság egyenletét írja, csak írja az élet rongyosra rágott füzetében. Hernyó vagyok, reménykedő, napfényre vágyó, szárnyakról álmodó. Vigasz a vigasztalanságban, hogy az álmok a gubóban is helyet találnak maguknak. Mekkora ajándék! Velük készülök egy más világba, ahol nem tudom, érnek-e számomra is édes gyümölcsök. Mert elsorvad a lélek, ha nem.

Sorvadni kezdett már akkor is, amikor azon a bizonyos nyári napon megmarkoltak a pusztítás riasztó karmai. Nem volt menekvés. Csak a karmok közé besurranó, szépet és jót módjával mutató pillanat lendített tovább.. Egy szakadozott fedelű fényképalbumba ragasztott mosolyt megőrző pillanatok szűk kopírja. Egy-egy látogatás valamelyik kórházban, ahol rövidre vágták a hajam, ahol gipsz jelentette a cipőt, ahol végtelen öröm bujkált a szemeimben, mer újra eltelt a két hét és újra láthattam Mamit, Aput, a kishúgomat valamint duci kisöcsémet.
A boldogság apró örömökben nyilvánult meg, de ettől is szebb volt a világ. Nélkülük nem lehet a napsugárnak sem örülni. Képtelenség lenne, mert a napsugarat sárba tiporta az a bizonyos nyár. Elfeketedett egy szempillantás alatt, és fénye lassan tért vissza, ha egyáltalán visszatért és nem illúziók játszottak velem.
Azt a napot ijesztő hírek előzték meg. Szájról szájra járt, hogy ismét felbukkant az a gyerekbetegség, amitől a szülők rettegtek. Joggal. Kisgyerekek százaitól kellett örökre elbúcsúzni, a temetőkben a számukra kijelölt helyek hamar megteltek.
Mami és Apu is rettegett a hírek hallatán. Mégis, ahogy senki se gondolja, hogy pont vele történik meg a baj, bennük sem eresztett gyökeret. Ám a szörnyű kór célba vette őket.
A nyár úgy indult útjára, ahogy szokott, melegen, békésen. Így is ballagott szépen, komótosan mindaddig, míg fel nem virradt a rémület reggele.
Apró házikónknak egyetlen szobája volt, abban régi bútorok. Amikor kinyitottam a szemem és körülnéztem, nem értettem, hogy került be a szobába az a furcsa érzés, ami sunyira körülöttem és bennem lebegett. Úgy gondoltam, amit én érzek, ugyanazt érzékelik a szekrények, az asztal, sőt az ablak kerete is. Ilyen még nem volt. Sandán tekeregni kezdett a félelem, saroktól sarokig, és engem is célba vett, átjárt, fojtogatott.
Négy éves voltam, nagy óvodás, akiben már nyiladozott az önálló vélemény. Nézelődtem egy ideig, de Mami hangja a pici konyhából, mint kés a kenyeret, úgy vágta el a gondolatsort.
- Siess kislányom felkelni, mert mindjárt menni kell az oviba!
- Nem tudok - válaszoltam.
- Dehogynem! Miért ne tudnál? Ne félj, nem kapsz reggelire kávét, szóltam megint, hogy ne erőltessék, ha nem bírod meginni.
- De nem megy! Nehéz a dunna - kiáltottam vissza.
- Mindig ilyen volt. Kelj föl szépen!
- Nem tudok! Nehéz a dunna - ismételgettem.
Mami látta, hiába a nógatás, és bejött, miért mondok ilyet.
A régi parasztágy mellé állt, rám nézett, kitakart és a hónom alá nyúlva felemelt. Azonnal látta, hogy a térdeim rogyadoznak és elhagyott az erőm. Mami arcára kiült az ijedtség, ami engem is még jobban megijesztett. Nagy sietve levette rólam a pizsamát és fölöltöztetett. Rohantunk az orvoshoz.
- Ahhoz a jó doktor bácsihoz menjünk, akit szeretek - hajtogattam.
- Hozzá megyünk - felelte Mami és láttam rajta, neki mindegy, ki lesz a rendelőben. De az volt, akit szerettem és valamelyest megnyugodtam. "Ő biztosan meggyógyít" - gondoltam.
Mindenek előtt a talpamat nézte meg, kicsit csiklandozta, de nem rántottam el. Nem tudtam.
- Nem kell rögtön rosszra gondolni - jelentette ki Maminak, aki csak azt kérdezte.
- Doktor úr, ugye, ez nem az a betegség?
- Reméljük, minden esetre megrendelem a mentőt.
A mentőre otthon, pici albérletünkben vártunk. Hosszúnak éreztem a várakozást. Próbáltam járkálni a szobában, de a szőnyeg apró ráncaiban is megbotlottam és elestem.
Nem értettem, miért nem tudok úgy mozogni, mint addig. Azt sem értettem, Mami miért nem űzte el tőlem a borzalmat, vagy legalább a jó doktor bácsi, akire nem haragudtam. Az ismeretlen helyzetben csak félelem volt, semmi más.
Mire megérkezett a mentő, még gyengébb lettem és ijedtségem tovább erősödött. Izmaim elnehezedtek, szememből a félelem tükröződött.
- Mi ez Mami? Én most meghalok? - kérdezgettem és mivel könnyeket láttam az arcán, egyre biztosabb voltam benne.
"Élni akarok!" - ez a vágy töltötte be a szívemet, és nem értettem, hogy az okos felnőttek, miért olyan tehetetlenek, miért nem segítenek végre.
A mentő nemcsak a kórházba rohant velem, hanem egy másik világba is, ahol más szabályok szerint írják az élet könyvét. Mami sírdogált, én kérdezgettem őt, a mentősök hallgattak.
A kórházba érve el kellett szakadnom Mamitól, ami tovább növelte a félelmemet. Megfigyelésre egy elkülönítő szobába tettek, ahol csak egyetlen éjszakát töltöttem, immár elveszítve mindenféle mozgásképességemet. A következő nap Mami a végleges kórteremben akadt rám, ami szétoszlatta benne azt a halvány reménysugarat is, hogy talán mégsem a kegyetlen vírusok áldozata lettem.
Másnapról, vagy picit későbbről maradt még bennem az az emlék, amire hosszú ideig borzalmas volt emlékezni. A kórház nem egy hatalmas épületből állt, hanem pavilonokból. Egy nap valamilyen ételhordóféle kiskocsiba fektettek, amit párnákkal béleltek ki, és egy fehér köpenyes fiú a kiálló hosszú rudat megfogva áthúzott a másik pavilonba. Nagyon szerettem volna, ha szól hozzám, de nem mondott és nem kérdezett semmit. Egyáltalán soha senki nem kérdezett, nem is jött a közelembe, csak ha etetni kezdtek. Mamit nem láthattam, a fertőző osztályra nem jöhetett be.
Azonban valaminek mégis nagyon örültem. Amíg az egyik pavilonból a másikba mentünk, végig az eget néztem. Gyönyörű kék volt. Olyan tisztának és megnyugtatónak addig sose láttam. Arra gondoltam, hogy üzenete van számomra és ez az üzenet a gyógyulásról szól. Azt akartam, hogy ez az érzés örök legyen, álljanak meg a percek és csak a remény éljen mindaddig, míg a beteljesülés meg nem történik. De a fehér köpenyes fiú csak ment, ment és húzta azt az összeeszkábált szekeret, amiben mozdulatlanul feküdtem.
Nem sejtettem, hogy a célunk egy műtő lesz. Az örömmámor után újra a félelem vett a karjaiba.  "Miért? Miért? Itt mit fognak velem tenni?" - kérdezgettem magamtól, hiszen egy-két nap alatt rájöttem, nincs akivel beszéljek. Az embereket látom ugyan, de valahogy nem abban a szférában járják az élettáncot, amelyben én. A kérdések és bizonytalanságok groteszk vigyorgásában csakhamar egy műtőasztal hátán kötöttem ki, köröttem halk beszédű orvosokkal. Így volt vagy nem, nem tudom biztosan, de emlékeim szerint az ablakokat behúzott függönyök takarták, a fényt a fejem mellé állított lámpa nyújtotta. Az orvosok árnyékai hatalmasak voltak és ijesztőek. A nyakam alá hengert tettek. nem értettem, miért. Mit akarnak csinálni a torkommal? Annak semmi baja. A mozgásom gyors megszűnésével kéne foglalkozni. Hogy magyarázzam el és kinek, és egyáltalán az okos felnőttek miért nem értik ezt? Az orvosok körém sereglettek, arcukon maszk virított, úgy hajoltak fölém. Hogy kezdték a műtétet, nem tudom, fájdalomra nem emlékszem, csak egyetlen dologra, ami tovább sodort a bizonytalanság gödrébe. Mivel nem volt kit kérdeznem, hamar megszoktam a némaságot. A műtét alatt azonban közölni akartam valamit, de nem sikerült. Fejem mellett a lámpa úgy vetette arcomba a fényét, hogy a szemem fájt tőle. A kék ég nyugalma után most a fehér lámpa nyugtalansága csapott le rám.
- Doktor bácsi, elhiszem, hogy segíteni akarnak, de azt a lámpát, csak azt hajtsák kissé oldalra, mert mindjárt látni se fogok! - próbáltam újra meg újra mondani, azonban a hangok is magamra hagytak. Sírni kezdtem. Éreztem, amint folyik az arcomon a könnyem, és nem értettem, miért nem törli le senki. Se mozdulni, se beszélni, hogyan fogok így élni!
A műtét végén a fehér köpenyes egy újabb pavilonba vitt, ahol minden nagyon furcsa volt. Először is az a két vagy három hintaágy, aminek egyikére ráfektettek. Az ágyak egy dobogón sorakoztak, és ritmikusan billegtek szünet nélkül. Ha a fejrész emelkedett magasra, a nyakra erősített kanülön át beáramlott a levegő a tüdőbe, fordított esetben kiáramlott. Így lélegeztem három hónapon át. Egy ágyon négyen-öten feküdtünk egymás mellett, s mivel az ágy hatalmas volt, a fölső részén is, meg az alsón is. Egyetlen örömöm az ablak volt. Állandóan a felhőket figyeltem, mindig őket vártam. Az ég kékje többé nem adott annyi nyugalmat, amennyit akkor, amikor a néma fehér köpenyes az egyik pavilonból átvitt a szörnyű másikba. Az ég felhő nélkül unalmassá vált. Sajnáltam azokat, akik az ágy alsó részén feküdtek, mert ők nem láthatták az ablakot.
Minden egyes nap főleg eleinte fogat összeszorító remegéssel kezdődött. A kórterem közepén egy vastüdő állt, ami koporsóra emlékeztetett. A gyerekeket cserélgetve helyezték bele, attól függően, kinek volt nagyobb szüksége rá. Jó néhány gyereket úgy emeltek ki belőle, hogy soha többé nem tértek vissza vele még a szobába sem. Lassan vánszorgott a nap, de az esték a körülményekhez képest végre nyugodalmat jelentettek. Az orvosok, a nővérek nem futkároztak az egyik ágytól a másikig, csak az életben tartó gépek zaja mormogott. Elmondtam magamban a Miatyánkot, ahogy otthon Mami tanította, aztán engedtem, hogy megpihenjen a szememen az álom. Álmomban visszatértem az óvodai homokozóba, Apu hatalmas teherautójába vagy épp azokhoz a játékokhoz, amelyeket a szomszéd fiúval játszottam. De reggelre minden újra eltűnt, jöttek a fehér köpenyesek, fölém hajoltak, én próbáltam szólni hozzájuk, ők próbáltak közömbös arcot mutatni.
Későbbi éles emlékem épp látogatási időre esik. A kórterembe senki se léphetett be a maszkot viselő orvosokon és nővéreken kívül, így Mamiékat három hónapig, vagy talán még tovább csak az üvegajtón át láthattam, ha fölfedeztem őket a sok idegen, szintén kukucskáló arcok közt. Szólni, kiáltani nem bírtam, ezért egyszer úgy gondoltam, megpróbálok nekik integetni. Nagy erőfeszítéssel megmozdítottam két-három ujjamat, és araszolva húztam föl a kezem a testemre. Magam is meglepődtem, hogy sikerült. Ekkor kezdődött az a folyamat, amit végre gyógyulásnak lehetett nevezni.
Elindultam azon az úton, amelyen később összetalálkoztam Ildikóval, Erzsikével, Ibi nénivel és másokkal. Kezdtem megtanulni, hogy az én világom egy körbe zárt, furcsa világ, ahol nincs helye pitypangos rétnek, tölgyerdőknek, útszéli kavicsoknak, kanyargós patakoknak. A9 én körömben a tanár leszakadt nyakláncának gyöngyeit nem mi fogjuk összeszedni, az ünnepeken a tisztelgésért erősen meg kell küzdeni, és a vonalzóval vezénylő énektanárt, ha akarjuk, se fogjuk tudni visszatartani, amikor kipenderül a nyitott ablakon.
Más ez a világ, és a rögök is hatalmasabbak benne, mint a körön kívül. De az is lehet, hogy nem. Mert ebben a világban több az álom is és a mosolyok őszintébbek. S ami a fő, itt találtam rá a barlangra, ahol nincs különbség ember és ember közt, ahol a gyertyák egyformán adják fényüket mindenkinek, és ahol bátran ki lehet ejteni a szavakat, mert soha senki nem fogja azt válaszolni, hogy hallgass, te ehhez nem értesz.
Az álmok csak a barlangban válnak valóra. De vajon álmok-e azok valójában vagy inkább bennünk támadt valóság, amely igaz lehetne, ha az emberek a körön kívül is egymásra figyelnének, nem önmagukra? A barlangban minden nap ünnep, azon kívül az ünnep csak egy szó tartalom nélkül, nem őszinte, nem örömteli. Az őszintétlenségben fulladozunk, mégis ezt a tépett ruhát hordjuk napról napra. Vajon meddig és miért?
Színes pillangókat csodáló gyermek voltam, amikor a rém megmarkolt. Harcra hívott, de én győztem. Megtanultam nevetni a hintaágyon is, megláttam a szálló porszemek közt a napfényt is és tudtam örülni azoknak az esti meséknek, amelyek átlendítettek a csodák birodalmába. Hiába csapkodtak köröttem a villámok és hiába burkoltak gyakran fekete felhőbe a hétköznapok.
Aztán egy éjszaka rám talált a barlang békéje. A középen tábortűz volt, körötte mosolygós arcok, a falon megnyúlt árnyak, és nyugtató dallam szállt a levegőben. Régi emlék, amely velem maradt. Azóta járom a táncomat egymagamban, úgy, hogy senki se tud róla. Ez az én magánkeringőm.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.